• Vélemény
• 2022. júl 17. 7:59
• Link másolása
  Megosztás

Játék és elmélet - Nehéz helyzetek az asztal mellett

A társasjáték csupa móka és kacagás. Gurulnak a kockák, gyűlnek a pontok, mindenki cseveg és jól érzi magát. Aztán valaki az asztalra csap, néhány centit megugranak a tokenek, és mindenki elcsendesedik. A levegő egy kicsit nehezebb lesz, és félő, hogy a játékra rányomja a bélyegét egy sértődés. Ez az a pillanat, amikor már nem a rivális varázsló vagy hadvezér-, hanem egy hús-vér játékos ellen kell helyt állnunk.

Az alábbiakban néhány sértődésveszélyes helyzetet fogok bemutatni. Biztos megoldás nem létezik egyikre sem, de néhány tanáccsal talán tudok szolgálni. Persze kommentben szívesen meghallgatom a tiéteket is!

A lenti példákban általában fiktív játékokat írok le, mert nem az a célom, hogy tippeket adjak bizonyos társasokhoz, hanem az, hogy szemléltessem a tipikus helyzeteket.

A való életben általában ritkán történik meg, hogy valaki nyíltan – ráadásul mindenki szeme előtt – ártani próbáljon nekünk, ezért nem is tanuljuk meg jól kezelni az ilyen helyzeteket. Ha valakit célzott támadás ér egy játékban, akkor előfordul, hogy nem a karakterét (birodalmát, gyárát, gazdaságát), hanem a személyét érzi sértve. Sajnos rögtön az első példa az, amire nem igazán tudok jó tanácsot adni. Ezt mindenkinek magával kell megértetnie, hogy a játék az játék, és sosem arról szól, hogy a másiknak ártsunk vele.

Persze ehhez az sem árt, ha tényleg nem ártunk senkinek a játék közben. Mielőtt valakit közvetlenül megtámadnál, érdemes átgondolni, hogy tényleg az-e a legjobb lépés. Ha valakinek nagyon kevés nyersanyaga van, nem etikus, de nem is túl ésszerű elvenni tőle a maradékot. Ha egy figura egy magas fal mögött reked, nincs értelme még egy falat húzni elé, csak azért, hogy még nehezebben tudjon kimászni. Aranyszabály: a többiektől csak a győzelem lehetőségét vegyük el, ne a játék élvezetét.

A fentieken felül még alakíthatjuk úgy is a helyzetet, hogy ne adjunk alkalmat a feszülésre. Ha olyasvalakivel játszunk, aki nehezen viseli a vereséget, válasszunk olyan játékot, ami inkább szoliter jellegű, esetleg olvassunk utána, hogy mennyi benne a direkt konfliktus. Bizonyos játékokban (mint például a Hippokratész) egyszerűen nem lehet nem kitolni a másikkal, úgyhogy ezeket érdemes ilyenkor elkerülni.

"Jó hír amúgy, hogy létezik egy eszköz, ami kitűnően oktatja a vereség elviselését. Társasjátéknak hívják."

A kooperatív játékok rémálma, hogy megjelenik a színen valaki, aki mindenhez is ért, és a leghőbb vágya ezt mindenkinek a tudomására hozni. Ha nem tilos a beszéd (sőt, néha még olyankor is), akkor egyedül az alfajátékos hangját lehet hallani. Ő az, aki minden helyzetre azonnal vágja a tuti megoldást! Néha még igaza is van, és ilyenkor köszönettel megfogadjuk a tanácsát. Ám, ha ez sokszor megtörténik, akkor egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy senki nem gondolkozik, csak vakon követi az alfajátékos tanácsait (amiket ilyenkor már joggal nevezhetünk parancsoknak), és valójában csak egy ember szórakozik jól.

Az angol szakszó erre egyébként a quarterbacking, ami az amerikai foci egyik központi figurájára, az irányítóra utal. Sokan úgy tartják, hogy egy alfajátékos megjelenése a játék hibája – hiszen nem szabadna teret engednie neki -, de a valóság az, hogy aki szerepelni akar, az szerepelni is fog.

A buzgómócsing leállítására több módszer is létezik, melyek közül a játéktáblával történő fejbeverés nem minden esetben célravezető – de néha kétségtelenül jó érzés. Először is érdemes megérteni, hogy az alfajátékos rendszerint jót akar. Ha ez sikerült, akkor megpróbálhatjuk megértetni vele, hogy egy játékalkalom célja nem a győzelem, hanem az, hogy mindenki jól szórakozzon. El lehet magyarázni neki, hogy már eleget segített (ez egy dicsérettel és egy köszönettel vegyítve különösen hatásos tud lenni), és hogy itt az ideje, hogy mások is megpróbáljanak rájönni a megoldásra. Ha ez nem jön be, akkor én azt szoktam csinálni, hogy minden játékos köre elején hangosan megszólítom az illetőt: „Aladár, te hova mennél a karaktereddel?”, „Béla, szerinted mi lenne a legjobb lépés?” – szükség esetén kellően megnyomva az illető keresztnevét. Vagy marad a játéktáblás verzió.

Ha valaki egyértelműen nyerésre áll, mi lesz a logikus lépésed? Természetesen az, hogy őt hátráltatod! De vajon mit fog lépni a következő játékost? Természetesen ő is a leendő győztest fogja hátráltatni! És a harmadik a sorban? Bizony, a vezetőre fog lőni! A szegény vezetőre, aki kénytelen elviselni, hogy sorban kapja a pofonokat három embertől, és nézni, hogy a szépen megszerzett előnyös helyzetéből hogyan csúszik le a tabella aljára.

Ezt a jelenséget a szaknyelv bash the leadernek hívja, és annyira elterjedt, hogy külön műfaj is épült köré (jó példa erre a Munchkin). Kulturált körökben ez egyébként elítélendő viselkedés, egyszerűen azért, mert a jól teljesítő játékosokon bosszú állni kicsinyes dolog, ráadásul nem is mindig célravezető. Gondolj csak bele: a fenti példában hárman is ugyanazt az embert támadták, de vajon ez mindenkinek egyformán érdekében állt? A negyedik helyezettnek például teljesen mindegy, hogy mi a sorrend az élen álló kettő között. A vezető sem a harmadik-negyedik helyen kullogók közé dobálja a bombáit. Neki a második helyezettel van dolga.

Én nem szeretek belerúgni a földön fekvőbe, és egy praktikus okból nektek sem javaslom. Ha valakit teljesen kiiktatunk, akkor a többi játékosnak eggyel kevesebb felé kell figyelnie, és jobban be tudják osztani az erőforrásaikat. Ezt azt jelenti, hogy több energiájuk lesz majd a későbbiekben velünk kitolni valahogy. Természetesen, ha valaki nyerni látszik, és az nem mi vagyunk, akkor azt semmiképpen nem szabad annyiban hagyni, de ezt sosem lehet úgy előadni, mint valamilyen büntetést (esetleg bosszút). De vigyázz, nehogy emiatt felülj egy piszkos taktikának, ami nem más, mint az…

Biztos te is ismersz olyan játékost, aki minden körét azzal kezdi, hogy semmi nincs nála, és minden támadáskor felvonyít, hogy demiértmindigengemüttök… aztán az utolsó körben megidéz egy rádiumelementált egy teljesen védtelenül hagyott mezőre, és harminc pontos előnnyel nyeri a játékot. Ő bizony az érzelmi zsarolás nem feltétlenül tudatosan alkalmazott taktikájával élt. Megpróbálja elhitetni, hogy őt aránytalanul sok sérelem érte, hogy elterelje magáról a figyelmet, esetleg elbizonytalanítsa azt, aki őt próbálja akadályozni. Hogy mi ezzel a baj? Az, hogy nem a játékban lévő eszközökkel próbál előnyt szerezni, hanem úgy, hogy az érzelmeinkre hatva próbál jobb helyzetbe kerülni.

Ha jó kedvemben vagyok, akkor a nekem szegezett demostmééért kiáltásra néha megindokolom a döntésemet („mert túl közel voltak az íjászaid a telepeseimhez”, „mert hetven pontot írtál volna, ha megveszed azt a részvényt”), de néha csak annyit mondok rá, hogy azért, mert így láttam jónak. Az érzelmi zsarolást nem csak hallgatni, csinálni is kimerítő, ezért általában leállnak vele, ha nem érnek el eredményeket.

Ez a régóta létező társasos fogalom azt a helyzetet takarja, amikor a győztes személye egy egyértelműen vesztes játékoson múlik. Például képzeljünk el egy csatázós játékot, ahol Aladár és Béla 15-15 ponttal vezetnek, míg Cecil 5 ponttal kullog a sor végén. Ő az utolsó forduló utolsó játékosa, vagyis amint lép valamit, vége a játéknak. Egyetlen lap maradt a kezében, ami az esélyein már nem javít, valaki másén viszont igen: egy tetszőleges ellenféltől levonhat 5 pontot. A szabály szerint passzolni nem lehet.

Mit tegyen Cecil? Válasszon szimpátia alapján? Esetleg lőjön arra, aki többet bántotta őt játék közben? Ezek mind személyes indítékok, és nagyon negatívan tudják befolyásolni a játékélményt. Esetleg a szabályokat felrúgva tagadja meg a választást, és a két másik egyezzen ki egy döntetlenben? Ez viszont azt jelentené, hogy valakit megfosztott a győzelem lehetőségétől – amit akkor is megtett volna, ha hajlandó lépni -, de így nem is nyert senki – ami viszont megtörtént volna. Dobjanak fel egy érmét, és döntsön a sors? Ez azért elég bután hangzik.

Sokak szerint a királycsinálós helyzetek kiküszöbölése a játék tervezőjének feladata. Nem lehet azonban mindenre felkészülni, és könnyen lehet, hogy egy amúgy hasznos ötlet a játék végén visszaüt. Erre kiváló példa a Citadellából a hadúr személye, aki ráadásul (majdnem) mindig utolsóként cselekszik a körben.

Az én megoldásom erre a helyzetre, hogy azt teszem, amit akkor tennék, ha nem állna fent ez a helyzet. Elképzelem, hogy a játék közepén vagyunk és átfutom a táblát. Arra fogok lőni, aki számomra veszélyesebb, vagy arra, akinek a hátráltatása előnyösebb helyzetbe hozna egy nem létező, utolsó utáni körben. Kegyetlen döntés, de a felelősség, hogy egy személyben kell dönteni a győztesről, legalább ilyen kegyetlen.

Most meséljetek egy kicsit Ti! Kerültetek már olyan helyzetbe, ami összeveszéssel fenyegetett az asztal fölött? Hogyan sikerült megoldani?