• Ismertető
• 2019. szept 19. 5:00
• 10  
• Link másolása
  Megosztás

A nyugati királyság építőmesterei – A börtön mélyéből a katedrális csúcsáig

Kérlek, ne szaladj el, maradj! Ne hagyd, hogy ez a teljesen hétköznapi és unalomig lerágott csont címadás megtévesszen! A több játékostársam véleménye alapján is eléggé izgalmat lohasztó cím habár tényleg egy lerágott csont munkáslehelyezős euró alapjaival bír, azonban annyi vérfrissítést és újdonságot csempésztek bele tervezői, hogy biztos vagyok benne, aki egy kicsit is szereti az eurókat, az elismerően fog róla nyilatkozni.

Shem Phillips nevét nem olyan régóta ismerhetjük, viszont érdemes megjegyezni, hiszen az utóbbi években az eurók terén egyfajta újító mozgalmat indított el, már ami a játékait illeti. Az úriember kapásból trilógiákban gondolkodik, jól mutatja ezt a vikinges témát feldolgozó Shipwrights of the North Sea, Raiders of the North Sea és az Explorers of the North Sea (hajóácsok, fosztogatók és felfeldezők). (A Raiders a széria legsikeresebb darabjaként épp a napokban kapta meg a digitális verzióját mobilokra és PC-re, a táblás hármast pedig The North Sea Runesaga kiegészítő új magaslatokba emelve integrálja egy eposzi léptékű játékkimérává – hatalmas ötlet!) 

Phillips koncepciója, miszerint a hagyományos eurókat egy-egy csavarral megspékelve felrázza és megkeverje, ragyogóan bevált. Az eredetiben Architects of the West Kingdom címen futó A nyugati királyság építőmesterein látszik, hogy gondos odafigyelés és törődés övezte elkészültét. Alapjaihoz nem is kell mélyre leásni: a jól ismert munkáslehelyezés szolgáltatja a játék szívét, viszont a lelke az, amitől A nyugati királyság építőmesterei ragyogni kezd.

Témája szerint a játékban a középkori Nyugat-Európa építőmesterei vagyunk, aki 2-5 főig mérhetik össze tudásukat és igyekeznek lenyűgözni a királyt, ennek érdekében pedig még kezüket sem átallnak bepiszkolni. Hogy az unalmas téma még bagatellebb legyen, egy katedrális felhúzása is képbe kerül, sőt, egyből központi fontosságú helyre – de nem bántom többet a játékot emiatt, a korai középkor már csak ilyen volt, ha nagy ember akartál lenni, muszáj volt egy katedrálissal villantanod, addig a csajok csak kiröhögtek (na de amikor már állt, akkor bezzeg…).

A játék célja, hogy minél több győzelmi pontot gyűjts, így leszel te a győztes. Győzelmi pontot többek között épületek felhúzásával kaphatsz, de nem merül ki ennyiben a dolog, szerencsére egyéb területek is jutalmaznak gyépével, mint például a fentebb említett katedrális, az erénysáv, néhány kártya célfeltétele (legyen neked a legtöbb ezüstöd, stb.), vagy a ritka nyersanyagok. Emellett mínusz pontokkal is sújthat a játék, mint az adósság, illetve ha erénytelen eszközökhöz folyamodsz, ami nagyon pozitív húzás, sokat hozzátesz az élvezeti értékéhez, mert játék közben oda kell figyelni, hogy mennyire mocskolod be a nevedet, mennyire folyamodsz a feketepiac kétes alakjaihoz, illetve embereid milyen gyakorisággal élvezik a börtön nevű műintézmény vendégszeretetét.

A játékmenet pofátlanul egyszerű: amikor rád kerül a sor, az egyik emberedet a játéktábla számodra szimpatikus helyére teszed és végrehajtod az általa kínált lehetőségeket. A szokásos akciókon felül (a műhelyben segédet fogadsz, vagy új építménykártyát húzol, a bányákban nyersanyagot szerzel, stb.) azonban az egyik legizgalmasabb újítás, hogy foglyul ejtheted a már lerakott figurákat, majd törvénytisztelő állampolgárként börtönbe küldheted őket, bevasalva az értük járó ezüstöket. Ráadásul a játék kumulatívan használja az akciómezőket, vagyis a feketepiacon kívül akármennyi figura kerülhet egy helyre, lerakáskor pedig az akciód eredménye az ott tartózkodó bábuk számától függ (több nyersanyag, több akció). Zsíros célpontot nyújt hát egy egyre hízó csoport, és nem csupán az értük járó pénz miatt, hanem hogy véget vess a másik játékos dagadó hasznának.

A nyugati királyság építőmestereinek egyik legizgalmasabb oldala, hogy bizony kőkemény versenyt teremt, ahol az aljas húzások kihasználása nem csak megengedett, de egyenesen ajánlott. Persze ahogy azt jól tudjuk, a sötét oldal gyorsan ad nagy hatalmat, de aztán duplán benyújtja a számlát, és ez ebben a játékban is így van. Ha sokat éltél az alvilág erénytelen eszközeivel, azt az építők fényességes céhe, illetve a bölcs király sem nézi jó szemmel, a reputáción esett foltot pedig megtorolja a már említett mínusz pontok képében – ami sajnos a legtöbb esetben a győzelemtől való elesést garantálja, vagyis a játék második felében érdemes minél több patyolat tiszta cselekedetet elkövetni.

Az erénysáv egy jópofa mechanizmus: minél erényesebb valaki, a játék végén annál több pontot kap, illetve a döntetlent is a javára billenti, viszont kimarad a feketepiac áldásos hatásából, és vice versa, aki az erénysáv alján helyezkedik el, az nem építhet katedrálist, viszont elsumákolja az adót (ami szintén egy elismerésre méltó mechanizmus). A katedrális építése egy eléggé kiélezett és kegyetlen verseny, mert a kompetítorok közül csak egy kerülhet a csúcsra, sőt, megépített szintenként egyre többen szorulnak ki a húsos fazék közeléből (ebből a szempontból a társas egész jól elkapta az aktuálpolitikai hangulatot, játék közben többször is elcsattant egy-két ilyen jellegű poén).

A nyugati királyság építőmesterei nem egy barátságos játék; ugyan összekapni biztosan nem fognak benne a játékosok, viszont annál gyakrabban fordul majd elő a kitolás és a szemétkedés – hozzátenném, nem öncélúan, mert minden ilyen húzás haszonnal kecsegtet. Ettől lesz izgalmasabb, élvezetesebb egy „mezei” eurónál, plusz az állandó versenyhelyzet is sokat dob a játékmenet kiélezettségén, mivel egy megadott számú épületet elérve vége a vetélkedésnek, és kezdődik a pontszámítás.

A játék alapszabályai egyszerűek, viszont kezdőknek mégsem ajánlom: sok a kivételes akció és kártya, amelyek éppenséggel igyekeznek egy-egy ikonnal jelezni, hogy mire is jók, viszont ez nem minden esetben sikerül, ilyenkor a függelékhez kell folyamodni. A komplexitása valahol középtájon helyezkedik el: többféle úton lehet elindulni, mindig vannak lehetőségek, egyszerre több is, ráadásul nem egyértelműek a döntések, és ez nagyon jó, mert sokat dob az újrajátszhatóságon. Utóbbit növeli, hogy használhatunk egyedi képességű karaktereket, amelyek első látásra nem feltétlenül tűnnek kiegyensúlyozottnak, de önmagukban nem döntik el a nyertest, inkább jól kell felismerni, hogy milyen stratégiát segítenek elő.

A külcsínről még nem is beszéltem, pedig érdemes. A játék stílusa Mihajlo Dimitrievski tehetségét dicséri, aki eszement érzékkel kapta el a már-már groteszk, karikatúraszerű alakjait, a könnyed, színes hangulatot, de mégis sikeresen érzékelteti a sötét középkor jellegzetességeit (fogatlan, koszos figurák, bizarr alakok). Egyedül a táblával nem vagyok kibékülve, számomra túlzottan elnagyolt, kimunkálatlan és félbehagyott hatást kelt; távolról nézve elmegy, úgyis a színek és az akciók funkcióinak megkülönböztetése a lényeg, de még egy Stone Age is túltesz rajta, pedig az nem mai darab.

Mindent összevetve egy nagyszerű játékról beszélünk, amely még játékidejét nézve is barátságos, mivel nagyjából egy, de maximum másfél óra alatt biztosan lemegy. Kompakt méretű doboza részemről óriási piros pont, pláne a monstrum dobozok korában meglepő pozitívum, alig foglal helyet, mégis minden szükséges tartozék simán elfér benne. A magyar kiadás igényes, bár a szabályok fordítása néhány helyen magyartalan, de ettől függetlenül érthető, nem találkoztunk szabályt ferdítő megfogalmazással. A Reflexshopnak pedig jár egy pacsi, mert a magyar kiadáshoz promókártyákat és extra játékostáblákat mellékeltek, még tovább gazdagítva a játék tartalmát. Az ára is baráti, ennyi pénzért bőven megéri, mivel képes annyi újdonsággal szolgálni, hogy még a veterán eurósoknak is érdemes egy pillantást vetni rá. Aki pedig már túl van a „Beavatáson”, és egyre mélyebbre merészkedik a boardgame geekségben, annak egyenesen telitalálat.