• Ismertető
• 2022.07.19. 08:59:00

Libertalia: Fellegbérc szelei - Felhők tengere

Vajon mekkora sikere lehetne egy tízéves játéknak, ha ma jelenne meg? A Stonemaier Games gondolt egyet, és a szerzővel együtt újra tervezte annak kalózos-blöffölős játékát, majd ráeresztett egy grafikust, hogy modern külsőt varázsoljon neki. Vajon sikerülhet a Libertaliának tíz évvel később is érvényesülnie?

2012-t írunk. A Gangnam Style ez év novemberében érte el elsőként az egymilliárd megtekintést, a világ közben maja naptár végét, és az ebből következő apokalipszis eljövetelét várta. A jelenségre (talán tudatosan?) rájátszva ebben az évben jelent meg a Tzolk'in, valamint a későbbi Pandemic: Róma bukása és az Ethnos szerzőjének egy korai játéka, a Libertalia. Akkoriban még nem társasoztam aktívan, pedig, ha elém került volna Paolo Mori játéka, biztos, hogy magával ragad, hiszen akkor még szerelmes voltam mindenbe, ami kalózokat tartalmazott. A kalózmániám még most sem hagyott alább, ezért nagyon megörültem, amikor a Delta Vision bejelentette a Libertalia - Fellegbérc szelei magyar kiadását.

Amíg a megjelenés napjára vártam, kicsit beleástam magamat a játék tíz éves történetébe. Itt az illusztrációk még realisztikusak voltak, és kalózos kalandfilmek borúsabb oldalát próbálták megragadni. Az új kiadás itt válik el a legjobban elődjétől: a színes-harsány, stilizált, és antopomorf állatokkal benépesített világ szöges ellentéte a korábbi koncepciónak. A kiadó valószínűleg úgy gondolkodott, hogy egy egyszerű kategóriába sorolható játékot érdemes a fiatalabbak számára is érdekesebbé tenni. Jellemző, hogy míg tíz éve szinte mindent papírral oldottak meg, a modern játékok már a taktilis igényeiket is szeretik kielégíteni. Az új kiadásban, puha húzózsákot, és csörgő-zörgő műanyag zsákmányjelzőket kapunk. Ezeket bevallottan az Azul inspirálta. A kiadó vezetője, Jamey Stegmaier saját elmondása alapján imádott a csempés játék húzózsákjában turkálni, ezért hozta el ezt az élményt a Libertaliába is.

Fontos, hogy a Fellegbérc szelei nem csak egy újra rajzolt kiadás. A Stonemaier Games Paolo Morival közösen dolgozott azon, hogy a játék az egy évtizeddel későbbi igényeknek is megfeleljen, ezért jócskán belenyúltak a szabályokba. Az egyik leglényegesebb újítás, hogy visszavettek az eredeti játék néha ellenséges hangulatából. Ezúttal mi dönthetjük el a „nyugodt” és „viharos” módok kiválasztásával, hogy mennyire szeretnénk a kitolást a játék központi elemévé tenni.

Ilyen volt, ilyen lett. Neked melyik tetszik jobban?

Van nekünk egy kalózflottánk, hajónként egy-egy kapitánnyal, ezek lennének a játékosok. A flotta minden nap közösen indul rabolni és gyilkolni, amit itt egyszerűen csak az utazás szóval eufemizáltak. Minden nap végén elosztják a zsákmányt egymás között, melyből mindegyik hajó az igazságosság jegyében pontosan egyenlő mennyiséget kap. Az egyenlő mennyiség azonban nem jelent egyenlő értéket is, ezért mindenki a rangjának megfelelő sorrendben válaszhat a kincsek (és a hulladék) közül.

Ez a zsákmányelosztás lesz a játék központi eleme. Minden utazás (vagyis forduló) előtt egy játékos kisorsol hat karaktert a negyvenből, a többiek pedig kikeresik ezeket a paklijukból. Így mindenki ugyanazzal a véletlenszerűen összeállított csapattal kezdi a játékot. Minden nap elején egyet választunk közülük, képpel lefelé magunk elé helyezzük, majd egyszerre fölfordítjuk a lapokat. Az így kialakult bagázst a rangjuk szerint elrendezzük a táblán, és indulhat is a nap.

Először balról jobbra (vagyis a legalacsonyabb rangúval kezdve) végrehajtjuk a kalózok nappali képességeit. Utána fordított sorrendben, vagyis a legmagasabb rangúval kezdve mindenki választ magának egy részt a színes tokenekkel jelölt zsákmányból, illetve visszateszi a karakterét a hajójára, és végrehajtja szürkületi képeségét. Ha mindenki visszatért a hajójára, akkor aktiválódnak a kalózok esti képességei, majd új nap kezdődik. Egy utazás 3-6 napból áll, ennyiszer fogunk osztozni a zsákmányon, majd a részeg kalózok végrehajtják a horgonyos képességeiket, és leszédülnek a hajóról (vagy nyugdíjba vonulnak), és új csapatot kapunk. Négy utazás után az lesz a győztes, aki a zsákmányok és a kalózok ügyes párosításával a legtöbb pénzt, vagyis dublont gyűjtötte össze.

A Libertalia szépségét az adja, hogy bár az egész játék alatt összesen kétféle döntést kell csak meghoznunk (melyik kalózt tesszük le a kezünkből, és melyik kincset visszük el), valamint minden információ a rendelkezésünkre áll, ami a többieknek is, mégis elképesztően változatos tud lenni. A negyven különböző karakter képességei számtalan érdekes helyzetet teremtenek, amiket a véletlenszerűen elosztott zsákmány csak tovább fokoz.

Erre a játékra is igaz, hogy a szabályokat gyorsan meg lehet érteni, de jó pár játék kell, amíg teljesen átlátjuk őket. Egy idő után leesik majd, hogy nincsenek jobb és rosszabb karakterek, csak mindegyik másra jó. Az elsőre látszólag értelmetlennek tűnő képességek végül a játékot is megnyerhetik nekünk, ha jól használjuk őket. A Szállásmester például magas rangú karakter, könnyen lehet vele jó zsákmányt szerezni. Igen ám, de ha a hajónkon marad, az utazás végén hat dublontól szabadít meg minket, és így már lehet veszteséges is. Ekkor jön képbe a Fogadós, akivel visszavehetünk egy karaktert a kezünkbe. Így a zsákmányt is elvittük, és nem is kellett érte drága árat fizetni – sőt, akár még egyszer kijátszhatjuk a magas rangú Szállásmestert, ha megéri.

A legtöbb játék most már valamilyen szinten állítható nehézségű, de nagyon kevés az olyan, ahol a játékstílust tudjuk szabályozni. Mint említettem, az eredeti Libertalia kifejezetten konfrontatív játék volt – hiszen folyamatosan egymás elől kellett elhappolni a cuccokat -, és ezen csökkentett valamennyit az új kiadás. Persze gondoltak azokra, is, akiket nem hagy nyugodni a kalózvérük. Ők a tábla viharos oldalával hódolhatnak a játék eredeti szellemiségének. Itt a zsákmánylapkákkal többször törhetünk borsot a többiek orra alá, és nálunk maradó szemét is jobban büntet.

Sőt, van lehetőség egy harmadik, „feltérképezetlen” módra is, ahol a zsákmánylapkák segítségével kombinálhatjuk is a képességeket, még változatosabb játékot hozva létre. Nagy élmény rájönni, hogy az egyes karakterek mennyire más értéket képviselnek a játékmódok során. A fent említett Szállásmestert például a viharos módban már egy kincslapkával is kiiktathatjuk a hajónkról, nem kell a Fogadós kártyára várni. Persze, ha valaki észreveszi, hogy mire készülünk, akkor megpróbálhat arra is játszani, hogy mi ne tudjuk kombinálni a képességeinket, és a nyakunkon maradjon a veszteséges lap.

Sajnos vannak olyan játékok (sőt, inkább játéktípusok), amik egyszerűen nem működnek két játékossal. Ilyenkor a kiadó jobban teszi, ha belátja, hogy a játék nagyobb csoportoknak való, és alapból 4+ fősként kezdi el hirdetni, vagy kipréseli a tervezőkből a kétfős verziót. Abban szinte mindenki egyetértett, hogy az első Libertaliát nem páros játszmákra találták ki. Stonemaierék azonban nem mondtak le a szélesebb közönségről, és külön szabályt készítettek a párbajozó kalózok számára.

A kiadó külön kiemelte, hogy a két játékos verziót nem egy szimulált harmadik játékossal szeretnék megoldani, úgyhogy bevezettek egyszimulált harmadik játékost, akit Tengerészhadapródnak hívnak. Túl sok vizet nem zavar, inkább csak arra hivatott, hogy még jobban büntesse az alacsony rangú lapokat játszókat.

Nincs új játék szóló mód nélkül, így kedvenc játékosunk, az Automa itt is tiszteletét teszi. Automa nem száll rá senkire, nem sír, hogy mennyire kitoltak vele, viszont ezúttal hozta magával jó barátját, a Lopkodót is. Vele közösen fognak küzdeni a magányos társasjátékos ellen.

Automa ellen mindig mi játszunk ki először lapot, majd a Lopkodó is helyet foglal a szigeten. Ezek után jön Automa, aki alaposan áttanulmányozza a táblát, és csak ez után dönt. Ez valódi játékosok esetén hatalmas előny lenne, de itt szerencsére csak papírra nyomtatott mesterséges intelligenciával van dolgunk. Automa attól függően fog nagyobb karaktereket kijátszani, hogy mennyi értékes zsákmány van a készletben. Nem teljesen konzekvens, de elmondható, hogy minél kevesebb az értékes holmi, annál több erőforrást fog bevetni, hogy az az övé lehessen. Ijesztő, de többször is előfordult, hogy a gépi játékos nem a legtöbb pontra ment rá, hanem direkt úgy játszotta ki a lapjait, hogy kilőhessen a hajómról dolgokat, és elejét vegye a kombózásnak, mintha „látta” volna, hogy mire készülök.

A fentiek alapján elmondhatom, hogy Automa ellen harcolni kifejezetten szórakoztató és érdekes. Megkockáztatom, hogy még jobb élmény, mint ketten játszani a Libetaliát.

A gyönyörű, színes grafika és a kalózos téma minden bizonnyal sokak figyelmét megragadja majd. Én mégis azt javaslom, hogy ha újoncokat akartok bevonni a társasozás világába, akkor ezt ne a Libertaliával tegyétek. Hiába a kevés akció, a négy különböző fázis, a negyven féle képesség és a hét féle zsákmány könnyen megfeküdheti a kezdők gyomrát.

A Libertalia tapasztalt játékosoknak való, és akkor legjobb, ha többen vannak rá. Bár a kétfős mód is élvezhető, és Automa is jól taktikázik, a játék akkor a legjobb, ha legalább kettő, hús-vér ember eszén kell túljárni közben.