• Ismertető
• 2021.02.14. 14:00:00

Végső óra - Rémségek kicsiny játéka

Sok-sok Lovecraft novella és még több témába vágó társas végigjátszása után meg kell állapítanom, hogy a legtöbb Mérhetetlen Vén, kozmikus rettenet és csápos rondaság... jobbára ártalmatlan. A legtöbb ellen elég egy revolver, de valamelyiket egy egyszerű kutya is el tudja intézni, de még a nagy Cthulhu is megtorpan az olyan apróságoktól, mint egy frontális ütközés egy hajóval.

Lám, most ott tartunk, hogy az őrült kultisták rituáléját nem sikerült megakadályozni, a vérszomjas istenség már a kapuban toporzékol, hogy borzalmas mássalhangzótorlódásaival pusztulást hozzon a világra, de még így is van bő egy óránk visszafordítani az idézést és az orrára csapni az ajtót.

A Végső óra (teljes nevén Arkham Horror: Final Hour) tehát ott veszi fel a fonalat, amikor a nyomozók elbukják az Eldritch Horror vagy a Rettegés Arkhamban küldetéseit, és a Mérhetetlen Vén elkezd átlépni a világunkba. Szerencsére a rituálé visszafordítható, ha egy órán belül kimondják a megfelelő varázsigét, ráadásul minden ehhez szükséges információ megtalálható a Miskatonic Egyetem kampuszán, csak össze kell gereblyézni. A dolgot kicsit nehezíti, hogy a megnyíló kapun keresztül elárasztották az egyetemet az idegen szörnyek, és most még a menzán is shoggoth-ok tülekednek az utolsó bécsi szeletért.

A játék elején véletlenszerűen – és titokban – választunk két szimbólumot a tíz közül, ezek kellenek majd ahhoz, hogy visszafordítsuk a rituálét. A többi szimbólumot kiosztjuk a helyszínek között, szintén képpel lefelé. A játék lényege, hogy ezeken a helyszíneken nyomozva felforgassuk a szimbólumkorongokat, és ezekből kikövetkeztessük a két hiányzót.

Mindenki választ egyet a már jól ismert nyomozók közül, és megkapja a pakliját. Minden nyomozókártyának van egy felső és egy alsó akciója. Az előbbivel rendszerint mozogni és szörnyeket ölni lehet, az utóbbival pedig általában fölfedhető egy azok közül a bizonyos szimbólumok közül – de ezzel együtt aktiválja az egyetemen lézengő szörnyeket is.

A játékos a saját körében felhúz egy darab akciókártyát, majd képpel lefelé az asztal közepére rakja és rátesz a kezéből egy prioritáslapot – ami egy 1 és 30 közötti számot jelent.  Ha már négy lap került az asztalra, felforgatjuk őket, és a prioritáslapok sorrendjében végrehajtjuk a hatásukat. Az első kettőnek  minden esetben a felső, a második kettőnek pedig mindig az alsó utasítását kell teljesíteni. A trükk az, hogy a felfedés előtt a játékosok nem beszélhetik meg a stratégiájukat, a kommunikáció egyetlen eszköze, hogy az adott kártyára mekkora prioritást teszünk. Lépések közben lehet értekezni, de akkor még ugye nem ismert a következő lap tartalma.

Ha léptek a játékosok, aktiválódnak a szörnyek, majd az aktuális főellenség is csinál valami gonoszat attól függően, hogy milyen prioritáslapokat játszottunk ki. Ez általában szörnyek termelésében és aktiválásában, vagy a nyomozók sebzésében merül ki.

Cthulhus játékhoz méltóan nagyon sokféleképpen lehet veszíteni. Először is, ha valaki meghal, akkor ott rögtön vége a játéknak. Ugyanez történik akkor is, ha a kezdőhelyként funkcionáló szertartáshelyszínt ellepik a szörnyek. Ez utóbbiak egyébként nem akadályozzák a nyomozást, csak feltorlódnak. Írtani azért kell őket, mert ha egy helyet már teljesen megtöltöttek, akkor az új érkezők rögtön átvándorolnak a következő helyszínre, eggyel közelebb a már említett szertartáshelyszínhez.

Nyerni úgy lehet, hogy a felfedett nyomokból kikövetkeztetjük a két titkos szimbólumot és közösen kijátszunk annyi hozzájuk tartozó prioritáskártyát, amennyit a játékosszám indokol. Igen, a játék vége felé már nem csak arra kell figyelni, hogy mikor és mit csinálunk, hanem arra is, hogy lehetőleg ne dobáljuk el az olyan szimbólumokat, amire szükségünk lehet. Persze, ha sikerül minden tokent fölfedni és biztosan tudjuk, hogy mire van szükségünk, akkor könnyű dolgunk van. Ha nem, és letelik az a bizonyos egy óra (ami a játékban nyolc kört jelent), akkor kockáztatni kell. Ha sikerült jó szimbólumokat kijátszani, a csapat nyert, ha nem, akkor meg a világ és vele az egyetem elemésztődik a főszörny gyomrában.

A Végső órának már a dobozán látszik, hogy miben különbözik a Fantasy Flight többi cthulhus játékától: kisebb doboz, kevesebb komponens, kevesebb szabály és sokkal-sokkal egyszerűbb játékmenet. Úgyis mondhatnánk, hogy ez egy Arkham-light, ami kiváló hangulati bevezetője lehet az összetettebb lovecrafti játékoknak. Egyszerűbb dolgunk van, de sosem lesz egyik próbálkozásunk sem egy diadalmenet. Még a könnyű fokozat is úgy van kiszámolva, hogy ki legyen centizve a győzelem, ahogy az egy ilyen játékhoz illik.

A játék jól egyensúlyozik a teljes reménytelenség és a hajszálon függés közötti vékony vonalon. Ha nem is úgy sikerül egy kör, ahogy terveztük, akkor is le tudunk majd szedni 2-3 szörnyet (akár szükségünk volt rá, akár nem), és ha minden jól megy, akkor is csak nőni fog a rémségek száma. Valószínűleg a keményvonalas gémerek lesznek azok, akiknél megbukik a játék, ami meg is magyarázza, hogy miért ez az egyik legalacsonyabbra értékelt darabja a szériának. A tapasztalt játékosokat zavarni fogja, hogy minden körben összesen négy lehetőség közül választhatunk, és még ez a négy dolog sem biztos, hogy úgy fog alakulni, ahogy azt előre elterveztük. Mivel egyszerre csak egy lapot láthatunk a paklinkból, a közös tervezés kimerül abban, hogy mindenki kinyilvánítja a szándékát a következő körre, aztán lehet pakolászni a kártyákat. Ez nem feltétlenül rossz dolog, valaki még örülni is fog neki, hogy nem kell ennyi mindenre figyelnie, de másnak hiányozni fog a szabadság.

Az alapjátékhoz összesen három szörny jár, mindegyik három fokozattal, ami összesen kilencféle variációt jelent. Látszik, hogy a FFG hosszabb távra tervezett a játékkal, mert szinte ordít a kiegészítőkért. Ilyesmiről egyelőre nem nyilatkozik a kiadó, úgyhogy elképzelhető, hogy elengedte a játék kezét – vagy betartja az ígéretét, miszerint kevesebb kiegészítőt készít a következő játékaihoz.

A Végső órát azoknak ajánlom, akik érdeklődnek a Fantasy Flight Games cthulhus játékai iránt, de még nem játszottak sok összetett játékkal, vagy szeretnének egy gyorsabb, könnyedebb ízelítőt az atmoszférából. Akiknek nem ajánlom, azok a tapasztalt lovecraftos játékosok. A Végső óra egyértelműen „karcsúbb” élményt nyújt, mint egy sok-sok órás Eldritch Horror, de még az Ősi jel kockapókerezésétől is elmarad. Ez egy igazi  családi-cthulhu élmény azoknak, akik több sikerélményre vágynak, és akiknek csak egy – végső – órájuk van megmenteni a világot.