• Kedvcsináló
• 2023.09.27. 16:04:00

A moziban lefutott a Barbenheimer-őrület, de miért ne folytatnánk társasjátékkal? [Telex.hu]

A nyár vezérmémje volt a Barbenheimer, ami – ha bárki kimaradt volna belőle, vagy már elfelejtette volna – arra épült, hogy egy időben került a moziba két nagy várakozással övezett film: a nyári rágóguminak várt Barbie, és az Oppenheimer, amitől mindenki a rendezőjére jellemző nehezen követhető mély filozofikus három órát várt. Sokan találták nagyon viccesnek a gondolatot, hogy a két filmet egy napon, egymás után nézzék meg, és a két plakátból is készültek keverékek.

Japánban, mondjuk, a rózsaszín gombafelhők nem voltak túl népszerűek, a mém úgy összességében mégis elérte a legtöbbet, amit egy mém elérhet, még saját Wikipedia-szócikke is lett. Adta magát az ötlet, hogy a mozi után próbáljuk ki, működik-e más műfajokban is a dolog: milyen lehet barbie-s és atombombás társasjátékokat játszani egymás után? A mozipénztáraknál egyértelműen a rózsaszínben fürdő Barbie lett a nyertes, a mi nagy kérdésünk az volt, hogy így lesz-e a társasjátékozásra szolgáló ebédlőasztalon is.

Topmodell Barbie

Színvilágban a Topmodell Barbie pont azt adja, amit elvár tőle az ember: intenzív rózsaszín, némi ciklámen és narancsvörös beütéssel. A figurák természetesen Barbie babák, és vannak benne kártyák is, de ezen túl semmi nincs az egészben, ami egy klasszikus társasjátékra emlékeztetne. Én még ennyiszer egy játék szabályát sem olvastam át, pedig a Homályrévtől a Twilight Imperiumig sok bonyolult játékkal volt már dolgom – de a Topmodell Barbie alig kétoldalas „szabálykönyvét” olvasva egyszerűen nem értettem, hogy mi értelme lenne ennek az egésznek. Az első megdöbbenést az okozta, ahogyan az elsőként lépő játékost kell meghatározni, a szabálykönyv szerint erre ezt a kiszámolót kell használni:

„Híres modell lesz a Barbie, de sok mindent kell még tenni! Smink, fodrász és körömcipő, csillogó ruha és gyűrű. Barbie lesz a legszebb, a játékot te kezded!”

Alapból a négy játékos mindegyike a saját táblanegyedén játszik, ahol 24 számozott mező van. Mindenkinek van 27 kártyája is, ezeken a mezők szerepelnek, illetve van egy „kimaradsz”, egy „újra lépsz” és egy különleges kártya, amire még visszatérünk. Alapból mindenkinek öt lap van a kezében, és amikor ő kerül sorra, húz egyet a pakliból és a mellette ülő játékostól is, aztán ebből a hét lapból véletlenszerűen húz egy lapot, és arra a mezőre lép, amilyen szám azon van. Az egyes mezőkhöz kis történetek tartoznak, de olyanok, amiktől talán még Dúró Dórából is kibukna a harcos feminista.

„Az asszisztensnőd véletlenül rossz cipőt hozott el a fotózásra, ezért el kell menned cipőt vásárolni” vagy „Fontos, hogy a ruhához illő rúzst válassz, ezért végigpróbálod mindet”. Ha valaki olyan kártyát húzott a kezében levőkből, amin valaki más színe van, akkor a másik pályáján kell az adott számú mezőre lépnie, de ennek az ég egy adta világon semmi jelentősége nincsen, a játék célja ugyanis csak annyi, hogy elmenjünk a 24-es mezőre, de úgy, hogy korábban már voltunk a 14-es és 21 mezőkön. Ha ezután kihúzzuk a speciális lapot, azzal beléphetünk a kifutóra a pálya közepén, és meg is nyertük a játékot.

Mivel ez azért így még túl egyszerű lenne, van nyolc olyan mező, amire lépve egy-egy puzzle-darabot kapunk, és a nyeréshez még az is kell, hogy ezeket összegyűjtsük. Ennyi a játék, de még ez is kicsit bonyolultan van leírva. Elsőre engem kifejezetten felháborított, hogy miért ad ki valaki egy ilyen dolgot a kezéből, amit biztosan nem fog élvezni egyetlen gyerek vagy felnőtt sem, és amihez képest a fanatikus társasjátékosok által sokat átkozott Monopoly egy vad szellemi kaland. Aztán egy idő után megengedőbb lettem iránta. A „játék” szabályai pontosan tükrözik azt a képet, amit a téma és a szövegek is sugallanak: a játékosoknak nem kell, sőt nem is szabad gondolkodniuk egy pillanatig sem, örülniük kell minden vacaknak, amit kapnak, és végső soron teljesen értelmetlenül kell eltölteniük az életüket – ez legalább egy konzisztens kép a nők társadalmi szerepéről. Ráadásul az, hogy ez egy játék, éppen úgy hazugság, ahogyan az a női szerep is, amit propagál.

A végtelenül ironikus az ebben a játékban, hogy annak a Barbie-filmnek a sikerére akaszkodik rá, ami frontálisan szembemegy ezzel a filozófiával. Az utóbbi évtizedekben olyan sokat fejlődtek a társasjátékok, hogy ma már kifejezetten nehéz igazán rosszat találni, még olyan oltári bukások sincsenek igazán, mint a számítógépes játékok között – így aztán kifejezetten érdekes volt kipróbálni egy igazán értelmetlen játékot, de senkit nem kényszerítenék arra, hogy így tegyen.

[Cikk folytatása]

A moziban lefutott a Barbenheimer-őrület, de miért ne folytatnánk társasjátékkal?

Tematikus játékestét tartottunk egy őrülten rózsaszín Barbie-társassal és az atombomba-építős Manhattan Projecttel. Sokkal súlyosabb élmény volt, mint sejtettük volna.