• Ismertető
• 2024. márc 14. 13:00
• Link másolása
  Megosztás

Szellemtinta - Szűkszavú szellemek szerenádja

Nagyjából félévenként előtör belőlem a gondolat, hogy „kész, ennyi volt, az asszociációs szójátékok kategóriájában már nem lehet újat alkotni.” Már minden létező módon sikerült játékos formába tuszkolni azt, hogy valaki korlátozott eszközökkel megpróbál a másik tudomására hozni egy csak általa ismert szót – innentől legfeljebb csak újratematizálni lehet. Aztán nagyjából félévente (rendszerint akkor, amikor kijelentem, hogy a fenti okból kifolyólag nem akarok több ilyen játékról írni) megjelenik egy társas, csak azért, hogy rácáfoljon a kijelentésemre.

Így történt ez a Szellemtinta esetében is. Kijelentettem, hogy a gyűjteményemnek nincsen szüksége több Szócsapdák vagy Fedőnevek klónra, és ekkor jelent meg Mary Flanagan és Max Seidman játéka, hogy kísérteties külsejével egy új utat kínáljon fel.

Háttértörténetet nem kapunk, de a címből és a dekorációból kiderülhet, hogy médiumok próbálnak egymással versengve kapcsolatba lépni szellemekkel, és kiszedni belőlük egy titkos tárgy nevét. A megfejtést tehát mindkét csapat kiemelt alakja, a kódmest… akarom mondani a szellem ismeri, de természetesen nem mondhatják el a többieknek, azaz a médiumoknak. Amikor a csapaton a sor, kiválasztanak kettőt a kérdéskártyák igencsak bőséges paklijából, és átnyújtják azokat kísértetüknek. 

A száz kérdés nagyon változatos lett. Vajon a tárgy milyen ízű? Milyen ételt lehet belőle készíteni? És hogyan érzed magad, ha ezt kapod ajándékba? Nyilván a bolygó esetében egyik sem értelmezhető, de ha a megfejtés mondjuk a vaj, akkor az első kettő máris értelmet nyer. A szellem a neki adott két kérdés közül egyet választ ki, és elkezdi leírni a választ a közös papírra. Lassan, betűről-betűre kell haladnia, a játékosainak pedig folyamatosan figyelniük kell a megjelenő szót. Ha úgy gondolják, hogy elég betűt láttak, akkor egy hangos silencio felkiáltással el kell hallgattatniuk a kísértetet. Ilyenkor ő nem ír több betűt, és az ellenfél csapat következik.

Hogy mi értelme a teátrális lassú írásnak és a latin bekiabálásnak? Az, hogy a másik csapat nem tudja, hogy a mi szellemünk éppen milyen kérdésre válaszol, csak azt, hogy mire nem (tehát csak az eldobott kérdés nyilvános). Ha hagyjuk, hogy a kísértet végigírja a szót, akkor riválisaink máris megismertek egy, a megfejtésre jellemző fogalmat. Viszont minél előbb állítjuk le csapattársunkat, annál hiányosabb lesz az információ, amivel a másik gazdagodik.

Nem meglepő módon az a csapat nyer, aki először fejti meg helyesen a feladványt. Próbálkozni nyugodtan lehet, nem jár büntetés a rossz válaszért, de abban a körben nem kapunk több segítséget a szellemünktől sem. Persze maga a megfejtés sem úgy megy, hogy bemondjuk a szót, aztán vagy bejön vagy nem. Ha véget akarunk vetni a játéknak, akkor a médiumoknak kell elkezdeni leírni a megfejtést, ugyanúgy lassan, és betűről betűre, ahogy a szellemnek is kell. Élőhalott vezetőnk ilyenkor kopogással nyugtáz minden helyes betűt, ha pedig eltévesztenénk valamit, akkor a szája elé tett ujjakkal lecsitteg minket. A megfejtési kísérlet nyilvános, tehát azt is észben kell tartanunk, hogy ha elrontjuk, akkor nem csak egy körtől esünk el, hanem az ellenfeleinket is közelebb vihetjük a megoldáshoz (vagy éppen megzavarhatjuk) egy újabb szótöredékkel.

A többi játékoson kívül még egy ellenségünk lesz: az idő. Ha betelik a papír, azaz nem sikerül nyolc kör alatt kitalálni a fogalmat, mindkét csapat veszít, a két dühöngő kísértet elszabadul és mindenkivel végez az elátkozott kastélyban. 

"Ez azért lehet, hogy nem pont így volt leírva a szabályba…"

A szellemen kívül egyetlen segítséget kapunk még a játékban, ezek a szemes mezők. Ha az egyik csapat a papíron egy ilyen mezőn kezdené a körét, akkor megkérheti a másik csapat szellemét, hogy írjon be plusz egy betűt egy olyan szóhoz, ami még nincs teljesen kitöltve. Erre mindkét csapatnak háromszor lesz lehetősége a játék során.

Amit mindenképp érdemes elmondani róla, az az, hogy a Szellemtinta fantasztikusan néz ki. Spring Yu-nak mindössze két-három szín felhasználásával sikerült igazán magával ragadó látványvilágot teremteni. A szókártyák látványosak, de jól olvashatóak, és a táblán is sikerült megtalálni az összhangot a funkció és a kinézet között. Nagyon tetszett az ötlet, hogy a jegyzettábla kinyitható, így mindkét csapat szavai egy irányba néznek, ráadásul így kétszer akkora helyen tudunk írni, mint a doboz. A mellékelt ceruzák jól fognak – örülök, hogy végre megdőlt az a trend, hogy egyáltalán nem funkcionáló íróeszközöket adnak a játékokhoz.

A Szellemtinta remek partijáték lett. Nem kell hozzá komoly társasjátékos múlt, és néhány perc alatt rá lehet érezni az ízére. Egy forduló nagyjából tíz percet vesz igénybe, úgyhogy olyan sokat lehet vele játszani, amennyit csak szeretnénk. A kérdések ötletesek és a háromszáz feladvány garantálja, hogy nem fogja ismételni magát egyhamar a játék. Kisebbeket is nyugodtan le lehet elé ültetni. Ha az írás-olvasás nem okoz gondot, ők jól ellesznek majd a könnyebb feladványokkal - és esetleg a megengedőbb médiumok segítségével -, mi pedig bátran nekiugorhatunk a bonyolultabbaknak.