• Ismertető
• 2024.03.10. 13:20:00

Schrödinger macskája - A kvantumcicák dorombolnak

Ha van olyan játéktípus, amitől én automatikusan távol tartom magamat, az az ütésvívős. Ennek nem tudom megmondani az okát. Annak ellenére, hogy a középiskolás éveimet szinte végig ultizással és snapszerezéssel töltöttem (egészen addig, amíg divatba nem jött a póker), most, ha meglátom a trick-taking címkét egy játék adatlapján, máris görgetek tovább. Viszont, ha van olyan tematika, ami automatikusan vonzza az érdeklődésemet, az a macskák. Ennek az okát jól tudom, és a két kis bundás lakótársam is tisztában van vele. Nehéz helyzetbe kerültem, amikor megjelent a Schrödinger macskája: most hogyan álljak hozzá egy cicás-ütésvívős játékhoz?

Végül a macskamánia erősebbnek bizonyult, és meggyőztem magamat, hogy ha már társasjátékos cikkeket írok, akkor nem járja, hogy nem veszek tudomást egy amúgy népszerű műfajról.

Schrödinger macskája egy gondolatkísérlet főszereplője volt. A kísérlet lényege, hogy egy cicát bezártak egy átlátszatlan dobozba, melyben egy szerkezet ötven százalék eséllyel megöli az állatot. Mivel a dobozba nem lehet belátni, ezért mindaddig, amíg valaki ki nem nyitja azt és meg nem figyeli az állat állapotát, a macska élő és halott egyszerre. Természetesen ezt a kísérletet senki nem végezte el. Nem is lenne értelme veszélyeztetni egy állat életét, hiszen a kísérlet nem bizonyít semmit, csupán egy érdekes eszköz a hullám-részecske kettősség szemléltetésére hétköznapi formában. A kísérlet jelentőségéről bármelyik fizikus egészen biztosan szívesen mesél neked bővebben.

Hogy hogy jön a dobozba zárt macska és a részecskék kevert állapota egy kártyajátékhoz? Itt is macskákon fogunk kísérleteket végezni, és a cicák (jelen esetben a kártyalapok) színe csak akkor dől el, ha kijátszottuk – tehát megfigyeltük őket.

A cukicicás dobozban negyvenöt darab, egytől kilencig számozott kártyalapot fogunk találni. Ezek mind feketék, a játékbeli színük (piros, kék, zöld vagy sárga) akkor fog csak eldőlni, ha már kikerültek a kezünkből. Mindenki ugyanannyi lappal indul (játékosszámtól függően ez tíz vagy kilenc lehet), az első feladat pedig megtippelni, hogy hány ütést fogunk elvinni az adott körben. Miután egy jelző lehelyezésével mindenki fogadott, a kezdőjátékos kijátssza az első kártyát a kezéből, hangosan bejelentve a színét. Ezzel egyidőben egy újabb jelzőt helyez egy központi táblázat (a kutatástábla) megfelelő mezőjére, mintegy „lefoglalva” magának a lapot. Az óramutató járásával megegyezően mindenki kijátszik egy lapot a sajátjai közül, szintén hangosan bejelentve a színét, és lefoglalva a kártyát a kutatástáblán. Értelemszerűen, ha már valaki lefoglalta a lapot korábban, akkor azt már nem lehet újra kijátszani: bár egyszínűek a kártyák, minden lapból ugyanúgy egy darab lesz a pakliban.

"Ha valaha is játszottál ütésvívős játékot, a következő bekezdést nyugodtan ugord át. Összefoglalom neked: nem kell színre színt tenni, nem kötelező überelni és a piros az adu."

Az ütések elvitele a hasonló játékokból már megszokott módon történik. Az viszi el az összes lapot, aki a legnagyobbat tudta letenni a kihívott színből. Tehát ha a hívó mondjuk sárga ötösként nevezi meg a saját lapját, akkor az üt, aki a legnagyobb sárga lapot tudja kijátszani. Ez alól kivétel a piros szín, ami itt aduként működik: piros színű kártyákkal bármilyen kihívott színt el lehet vinni, és csak egy magasabb értékű piros lap állíthat meg minket. Nem kötelező alkalmazkodni a kijátszott lap színéhez, és üti sem kötelező. Ha úgy látjuk jónak, nyugodtan kiszórhatjuk a gyengébb lapjainkat a forduló elején.

A színes cicák forgatagának nem csak a központi tábla szab majd gátat, hanem egy fontos szabály: nem vagyunk kötelesek alkalmazkodni a kihívott színhez, de ha olyan lapot teszünk le, ami eltér tőle, akkor abban a fordulóban nem játszhatunk ki egyetlen egy lapot sem, ami egyezik a hívó színnel. Tehát ha valaki kék kártyát rak le a kezéből, mi pedig zöldet teszünk rá, akkor többé egyik lapunkra sem mondhatjuk rá, hogy kék. Ezt a játékostáblánkon tudjuk követni, egy-egy jelző eltávolításával.

A színek és lapok folyamatos kizárásával előbb vagy utóbb el fog jönni az az állapot, amikor nem tudunk semmilyen lapot kijátszani, mert minden lehetséges színről le vagyunk tiltva, vagy az összes lehetséges lapot elfoglalták már előttünk a táblán. Ezt hívja a játék paradoxonnak, ami súlyos következményekkel jár. Egyrészt, az aktuális forduló azonnal véget ér, másrészt az a játékos, aki a paradoxont előidézte, minden ütését mínuszpontként számolhatja csak el.

Ha véget ért egy forduló (vagy azért, mert nincs több ütés, vagy azért, mert valaki beleszaladt egy paradoxonba), mindenki annyi pontot ír, ahány ütést elvitt (az egyes lapoknak nincs saját értéke). Ha valakinek sikerült pontosan megtippelnie az ütései számát, akkor még egy kis ajándékot kap: annyi bónuszpontot írhat fel magának, ahány szomszédos jelzője van egymás mellett a kutatástáblán. Sajnos, aki paradoxont okozott, az a tippje helyességétől függetlenül elesik ettől a remek lehetőségtől.

Ha gondosan elolvasod a szabályokat, magad is rájöhetsz, hogy a Schrödinger macskája valójában egy kísérlet arra, hogy színtelen lapokkal modellezzen egy egyszerű ütésvívős játékot egészen addig a ponting, amíg ezt meg tudja tenni egy paklival. Amint ez kudarcba fullad, a paradox berekeszti a játékot, és kezdődik a pontozás. Mint ilyen, főleg azoknak lesz érdekes, akik már lejátszottak ezer meg ezer kör snapszert vagy fekete macskát (nem, nem ezt, az egy másik játék), és szeretnének egy kis (fekete)színt vinni a játékba.

A kedves cicás külső ne tévesszen meg senkit, ez bizony nem első játéknak való – ez egy kedves kis ajándék a kártyázás tapasztalt szerelmeseinek.