• Ismertető
• 2022.01.25. 13:00:00

Mandala - Hegyek, folyók és... csészék

Gondoltam, remek hangulati bevezető lesz majd, ha a cikk elején összefoglalom, hogy mi is az a mandala. Miután elkezdtem kutatni, rájöttem, hogy a pontos meghatározásra egy egész cikk is kevés lenne. A társasjáték elején közölt pár mondatos definíció csak egy a sok közül, maguk a mandalák pedig számos vallásban és kultúrában jelennek meg. Szóval a mandala egy kör alakú ábra, melynek elkészítése, szemlélése, és megsemmisítése is egyaránt egy spirituális szertartás része lehet… mostantól pedig egy igazán remek kétszemélyes társasjáték is!

A Mandala először a szép, textil táblájával hívja fel magára a figyelmet. Persze játszható lenne karton táblával is, de így az egész áraszt magából valamilyen különös, „nyugodt” érzést. Ez erős kontrasztban áll azzal, hogy maga a játékmenet igencsak feszes tempójú. A táblakendőt leszámítva csak a 110 négyzet alakú (és emiatt nehezen védőzhető) homokkártya van a dobozban, valamint egy rövid szabályfüzet – amire inkább a szabálylap lenne a jobb kifejezés. Ezt átfutva fölkiáltottam, hogy „hű, itt bizony gondolkodni kell majd”.  Ám a gondolkodást nem játék közben fogjuk elkezdeni, hanem már az értelmezése közben. Ahhoz képest, hogy egy 15 perces, egykomponenses, absztrakt játékkal van dolgunk, háromszor is el kellett olvasnom mindent, hogy összeálljon a fejemben a kép.

A játékos a sárga lapot csak magához, a feketéket pedig csak középre játszhatja ki, a pirosakat viszont mindkét helyre.

A játéktér közepén terpeszkedik két, mandala-alakú hegy, melyek darabonként három mezőre vannak osztva: külön területtel rendelkezik rajtuk mindkét játékos, valamint van középen egy-egy semleges zóna is. Ezen kívül mindkét játékosnak van egy saját hat lap hosszú folyója és egy csészéje is.

A játékos a saját körében három akció közül egyet hajthat végre. Az első a passzolás. Ilyenkor el kell dobni bármennyi azonos színű lapot, és ugyanannyi újat húzni helyette. Ezzel lehet ugyebár frissíteni a kezünket. Szerencsére a játék tiltja, hogy ne legyen lap nálunk, tehát „beragadni” nem lehet – bár, ha oda jutunk, hogy egyetlen kártya árválkodik csak a kezünkben, és azt cserélgetjük, akkor valamit rosszul csináltunk.

A másik lehetőség a „hegyépítés”, ekkor kijátszhatunk egy darab homokkártyát valamelyik hegy semleges részére – feltéve, ha olyan színű lap még nincs a hegy valamelyik másik mezőjén. Ez utóbbi a rettegett színszabály, a játék alapja, megértése pedig a játék kulcsa. Egy szín egy mandalában csak egy mezőben szerepelhet (nálunk, a közös részen, vagy az ellenfélnél), az viszont nincs korlátozva, hogy ugyanabban a mezőben hányszor lehet jelen. Ha a hegyépítést választottuk, akkor három lapot húzhatunk a kör végén.

Bármelyik játékos is viszi el a bal oldali mandalát, 15 pontot szerezhet vele.

A harmadik lehetőség a saját mezőnk erősítése. Ekkor bármennyi azonos színű lapot letehetünk az egyik mandala felénk eső oldalára, feltéve, ha betartjuk a fentebb már részletezett színszabályt. Tehát a saját mezőnket csak akkor erősíthetjük egy színnel, ha az vagy nincs még a hegyen, vagy csak a mi oldalunkon van. Erősítés után nem húzunk lapot.

Rendben, pakolásszuk a homokkártyákat a két hegyre vagy középre, vagy magunkhoz, és közben nagyon figyelünk arra, hogy meg ne szegjük a színszabályt – de hogyan lesz ebből pontozás? Nos, ha egy mandalán megjelent mind a hat szín, akkor az megsemmisül, és szétosztjuk a játékosok között. Felváltva elveszünk a közös területről minden kártyát, ami egy-egy színhez tartozik, és a pontozóterületünkre tesszük őket. A válogatást az kezdi, akinek a legtöbb lap van a saját területén. Ha ez egyenlő, akkor az választ először, aki nem az utolsó lapot tette le. Végül a saját területekről eldobjuk az összes lapot és folytatódik a játék.

Ha a megszerzett kártyák között új szín van, akkor azokból egyet a folyójára helyez a játékos, a legelső üres mezőre. A többi kártya megy a csészébe, ezek termelik majd a pontokat.

Bírod még? Most jön a lényeg! A játék akkor ér véget, ha valaki teljesen feltöltötte a folyóját. Ekkor a folyóban lévő kártyák helye fogja megmutatni, hogy a csészében lévő lapok hány pontot érnek. Mivel a helyeket sorban kell feltölteni, ezért azok a színek, amik korán kerülnek hozzánk, kevés pontot érnek majd, ellenben azok, amik későn, sokat termelnek majd.

Ez a szép folyó a játék végén 49 pontot ér.

Bevallom, többször is el kellett olvasnom a szabályt, és legalább két partit le kellett játszanom, mire rájöttem, hogy mennyire okosan megtervezett játék a Mandala, és, hogy milyen sok taktikai lehetőséget rejt magában. A hegyek építése amellett, hogy folyamatos számolást igényel, egy állandó pszicho-párbaj is egyben. Ha már nagyon közel vagyunk a befejezéshez, végzetes hiba lehet kijátszani az utolsó előtti színt, hiszen a másik bármikor elviheti a legjobb lapokat az utolsó kártya kijátszásával. Ellenben bővíthetjük úgy a hegy közös részét, hogy hiába választ elsőként a másik, mi mindenképpen jól járunk. Ilyenkor az ellenfelünk pontszerzés helyett a veszteségmenedzsmenten fog gondolkodni, mi pedig koncentrálhatunk a másik hegyre.

A Mandala legütősebb része a pontozás. Óriási taktikai lehetőségek rejlenek abban, hogy mi magunk töltjük fel a pontot érő helyeket. Néha nem is azért folyik a harc, hogy sok kártyát vigyünk el, hanem, hogy jó helyet tudjunk kitölteni a saját folyónkon (esetleg pont, hogy a másikat megakadályozzuk ebben).

A szabályok nem bonyolultak, de azért időbe telik, mire mindent megértünk. Kevés a korlátozás, de azokra nagyon kell figyelni. Ha viszont egyszer már összeállt a kép, akkor akár el is dobhatjuk a szabálylapot, mert nem lesz rá többet szükség. Ellenben rengeteget fogunk agyalni a játék közben, akár három-négy lépéssel előre is.

A Mandalát elsősorban gyakorlott játékosoknak ajánlom (igen, tudom, hogy BGG-n nagyon alacsony a komplexitása…), mert bár nincs benne sok szabály, kell pár parti, amíg az ember átlátja az egészet. Onnantól viszont egy feszült, tempós párbajjá változik, ahol minden egyes letett lapnak súlya van – még akkor is, ha az értéke csak később derül majd ki.