• Ismertető
• 2021.02.26. 15:00:00

Via Magica - Kapu-cínusok

Egy varázslóisklolában járunk, ahol éppen szigorlatoznak a tanulók. A vizsgaanyag nem könnyű: a tanoncoknak portálokat kell nyitniuk idegen világokba, és onnan értékes összetevőket kell gyűjteniük. A portálok megnyitásához a körülöttük repkedő szellemeket – az Animusokat – kell összefogdosni és kristállyá gyúrni. Hogy az Animusok ennek mennyire örülnek, arról nem szól a tananyag.

A Via Magica nemrég jelent meg, de ennek ellenére nem mai darab. Őse a 2013-ban kiadott, számos díjat (köztük egy Spiel des Jahres jelölést is) elnyerő Rise of Augustus. Ez az ókori Róma területén játszódott, és a fórumozók szerint egy picit bonyolultabb volt, valamint egy kicsivel több interakciót tartalmazott. Hét évvel később Hurricanék úgy döntöttek, hogy adnak neki még egy esélyt, de a játékot a kor igényeihez igazítják. A modernizálás jegyében kidobták a történelmi tematikát az ablakon, és a divatos varázslóiskolával helyettesítették azt.

Apró poén, hogy a varázslóiskola főigazgatóját a játékban Augustusnak hívják.

Az illusztrációk elkészítéséhez hét(!) különböző rajzolót kértek fel, akik mind dolgoztak már valamilyen jól ismert – és kifejezetten szép – játékon. Az eredmény magáért beszél: a Via Magica mellett nem lehet csak úgy elmenni, a doboz és a kártyák is vonzzák az ember tekintetét.

"Az illusztrátor gárda tagjai akár a társasjáték-rajzolók Bosszúállói is lehetnének: Régis Torres (Szócsapdák), Biboun (Dice Forge), Camille Chaussy (Micropolis), Jérémie Fleury (Oceanos), Mathieu Leyssenne (Firkaland), Paul Mafayon (Bunny Kingdom), Jean-Baptiste Reynaud (Tokió királya)."

Mindenki kap három portál kártyát, melyeken a hat elem (tűz, víz, föld, levegő, élet és árnyék) látható valamilyen kombinációban. Az aktuális húzóember belenyúl a szövetzsákba, és véletlenszerűen kiszed belőle egy színes korongot. Mindenki, aki valamelyik kártyáján rendelkezik a kihúzott szimbólummal, fölhelyezhet arra egy kristályt – esetleg áthelyezhet egyet a már lerakottak közül. Majd újra húzunk a zsákból, és újra lepakolunk egy kristályt. Ezt egészen addig folytatjuk, amíg nem kerül elő egy szivárványos lapka. Ez egyrészt dzsókernek számít (tehát bármilyen színre lehet jelölőt tenni), másrészt az összes addig kihúzott tokent visszakeverjük a zsákba, és továbbadjuk azt a következő játékosnak.

Ha valakinek sikerült letakarnia egy kártya összes szimbólumát, elkiáltja magát, hogy „Incantatum”. Ekkor az elkészült portált félreteszi, újat választ helyette, és esetleg magához vesz egyet a még rendelkezésre álló jutalmak közül. Jutalmat több azonos színű portál megnyitása után kaphatunk, de minden színhez csak egy darab tartozik, szóval bármikor elhappolhatják előlünk, ha nem vagyunk elég gyorsak – vagy figyelmesek. A játékszabály külön kiemeli, hogy ha valaki elfelejt elvenni valamit, ami járna neki, akkor így járt, és várnia kell addig, amíg be nem fejez egy újabb portált.

A színjutalmak mellett még egy sornyi kártyáért lehet versengeni: ezek akkor adnak pontokat, ha adott számú portált sikerül megnyitni típustól függetlenül. Nem is kell sokat, már két megnyitott portál után jár az extra pont. Ebből a sorból viszont mindenki legfeljebb egy lapot vehet el. Tehát ha mi azonnal rámegyünk a könnyen elérhető, kétkapus, alacsony pontszámra, akkor elvágjuk magunkat a magasabb jutalom lehetőségéről. Vagy épp ellenkezőleg, kivárhatunk a drágább kártyák reményében, de megvan rá az esély, hogy mindent elvisznek előlünk. Ha esetleg többen is megnyitnánk egy portált egy körben, akkor az válogat először, aki a leghamarabb mondja ki az Incantatumot.

Jól látod, a Via Magica nagyon egyszerű, bingó jellegű játék, push-your-luck elemekkel. Az ízét a különböző portálok és velük együtt a megszerezhető képességek összeválogatása adja. A legtöbb kapu valamilyen formában extra pontokat ad (pl. minden teljesített zöld kártya után), de akadnak egész érdekesek is. Van például olyan, amivel átrendezhetjük a már lerakott kristályainkat, vagy újakat vehetünk magunkhoz. Ezekkel egy csapásra több portált is lehet nyitni (IncantatumIncantatum!), ami kifejezetten jó érzés.

A leghasznosabbak azok a lapok, amik egy megadott szimbólumot dzsókerré változtatnak át, csak nekünk (például minden zöld szimbólumot oda rakunk, ahová akarunk). Ezek jelentősen megkönnyítik a dolgunkat, de közben elég kevés pontot érnek. Mivel a játék véget ér, ha valaki megnyitotta a hetedik portálját, nem biztos, hogy minden esetben érdemes élni ezzel a lehetőséggel. Ráadásul, ha sikerül ilyen kártyát szereznünk, akkor a mázli törvényei garantálják, hogy soha többet nem fog előkerülni a dzsókerszín a zsákból…

Túl nagy megfejtésekre nem kell számítani, a leglátványosabb húzás a fent már említett dupla lezárás.  Lehet persze taktikázni meg valószínűséget számítani, de ebben a játékban a sors kezének jut a legfontosabb szerep. Emiatt biztos vagyok benne, hogy a legtöbb keményfejű gamernek nem fog tetszeni a Via Magica (sőt, valakiben inkább ellenérzést fog kiváltani), a könnyű, családi játékok kedvelői viszont imádni fogják. Gyerekjátéknak is ideális, hiszen az aranyos figurák és az élénk színek könnyen megragadják mindenki figyelmét. Ha elhagyjuk a képességeket, és csak a kristálypakolászára fókuszálunk, akkor pedig akár egészen kicsiket is bevonhatunk a játékba.

"Ha növelni akarjuk a kihívást, akkor meg hozzunk háziszabályt és az Incantatum varázsszót helyettesítsük azzal, hogy „Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah'nagl fhtagn”."

A Via Magica gyerekjáték, amit felnőttek is élvezhetnek. Egyszerű, pörgős és nagyon-nagyon szórakoztató. Lehet mindenféle stratégiát kieszelni (amik aztán vagy bejönnek, vagy nem…), szurkolni a korongoknak, leszidni a másikat a béna húzásaiért, incantatumot kiabálni, közben meg gyönyörködni a szép illusztrációkban.

Ideális filler, remek paritjáték és tökéletes mód arra, hogy a kisebbekkel is megkedveltessük a társasjátékokat.