• Ismertető
• 2020.04.01. 07:00:00

Álomház – Kell egy hááááz...

Amikor először olvastam a játék címét, az első gondolatom az volt, hogy vajon tényleg álomházat lehet-e benne felépíteni, vagy inkább valakinek az álomházát. Végül kénytelen voltam megállapítani, hogy a bár a lehetőségeink rendkívül szélesek, a végeredmény mindig korlátok között fog maradni. A megépült ház azoknak az álmaiból származhat, akik az életüket urbánus környezetben, nagy családdal képzelik el. Ez persze nem baj, de biztos vagyok benne, hogy sokan szívesen látnának mondjuk egy Álomtanya vagy Álomtópartiviskó verziót is.

A lakberendezés miatt hallottam már az Álomházra az új Gazdálkodj Okosan megnevezést is, de ezt a becsmérlő jelzőt inkább gyorsan felejtsük is el. A Polly Pocket kezdőkészletre emlékeztető borítókép is csalóka. Nem gyerekjátékról, hanem gyerekekkel is játszható családi játékról van szó.

Ha a doboz alapján úgy saccolod, hogy az Álomház szabályai egyszerűek, igazad van. Az egész játék alatt pontosan kétféle döntést kell meghoznunk:

• milyen szobát szeretnénk megépíteni
• és, hogy pontosan hová.

Az építkezésnek van pár szabálya, de ezen kívül teljes szabadságot kapunk – legfeljebb nem fog elég pontot érni a tákolmányunk a játék végére. Fontos, hogy csak alulról fölfelé lehet építeni, tehát ha egy szoba alatt nincsen semmi, akkor az lezuhan (kivéve, ha mondjuk aládúcoljuk egy álványzattal). A szobáknak van egy maximális mérete. Minél tágasabb egy szoba, annál jobb nekünk, de bizonyos szélesség fölött már nem érnek pontot és nem is szabad bővíteni őket. Nappaliból például bármennyit felhúzhatunk, de egymás mellett legfeljebb három nappali kártya lehet.

Minden más, csak a pontszámítást befolyásolja. Minél nagyobb tehát egy szoba, annál jobb. Vannak viszont olyan szobák, amik egy másik mellé telepítve több pontot érnek. Praktikus például, ha a szaunából nem kell izzadságtól csöpögő testtel átszaladni az egész lakáson a fürdőig, hanem rögtön a következő ajtónál be lehet ugrani a zuhany alá.

A szobákon kívül minden egyes lépésnél magunkhoz kell vennünk egy erőforrás kártyát. Ez lehet valamilyen kiegészítő, amit beépíthetünk egy szobába, növelve ezzel annak pontértékét. Lehet segítő is, ezek a helyi bónuszlapoknak felelnek meg: valamilyen apróbb segítséget adnak, vagy extra pontokat termelnek, jellemzően a játék végén. Az erőforrás pakliban lehet még tetőkártya. Ezeket a lapokat csak és kizárólag akkor nézhetjük meg, amikor magunkhoz vesszük őket, utána már csak megpróbálhatunk emlékezni rájuk. A színüket azért kell megjegyezni, mert ha sikerül a játék végéig négy azonosat összeszednünk belőlük, akkor bónusz pontokat kapunk. Ha különböző színűeket gyűjtöttünk, akkor is pontot érnek, csak nem olyan sokat.

A játék addig tart, amíg mindenki föl nem tölti a házát szobákkal, vagyis tizenkettő fordulóig. Ekkor összeadjuk a szobák pontértékét, a tetőkártyákért és a segítőkért kapott pontokat, és kiosztunk még néhány bónusz pontot azoknak, akiknek élhető házat sikerült alkotnia – vagyis került a házba fürdő, nappali és konyha is.

Amint az fentiekből is kiderül, nem a szabálymagyarázat fogja elvenni a legtöbb időt egy Álomház partiból. Nem kell sok mindent megjegyezni, azt a két-három dolgot viszont érdemes alaposan az új játékosok fejébe verni, hogy elkerüljük a kellemetlen meglepetéseket. Ebben a játékban ugyanis lépni kell, vagyis még akkor is el kell venni és telepíteni egy szobát, ha az kevés pontot adna, vagy egyensen lehetetlen. Utóbbi esetben a játékos kénytelen hátlappal fölfelé, üres szobaként lerakni a kártyáját, húzós 0 pontot termelve. Éppen ezért nem árt, ha kezdés előtt még egyszer átfutjátok az építési szabályokat.

Ha ezen túl vagyunk, akkor viszont már fejest is lehet ugrani az építkezésbe. Egy parti nagyjából húsz perc, mindig lesz idő még egy körre –feltéve ha nem töltötök sok időt a kártyák bogarászásával. Ami igazán megfogott ugyanis ebben a játékban, az a szobakártyák kidolgozottsága. Szinte mindegyiken elrejtettek valamilyen apró, vicces részletet.

Az látszik, hogy a grafikus maga is szeret társasjátékozni, valamint imádja a macskákat és a polipokat. A szinte mindegyik szobában elbújt valahová egy cica, a fürdőkád mellé csápokat festettek a falra és több helyen is ki van pakolva valamilyen társasjáték vagy filmes utalás. A falakra létező festményeket lehet kiaggatni, és nagy ritkán még maguk a lakók is föltűnnek a képeken – mondjuk egy kupac szennyesruha alá szorulva.

Az Álomház dobozán ott díszeleg a százezer eladott példányt hirdető plecsni, amit abszolút meg tudok érteni. Borzasztóan egyszerű és a témája miatt nagyon könnyű megszeretni. A beígért harminc perces játékidőt legfeljebb kipakolással együtt lehet elérni. Ketten pont annyira jól működik, mint négy játékossal.

A kártyákon elrejtett sok apróság kiváló módszer arra, hogy a játék még azokat is beszippantsa, akik amúgy nem szeretnek sokat játszani. Volt szerencsém olyan esethez is, amikor valaki a pontok számolgatása helyett inkább a legszebb és leginkább egymáshoz illő kártyákra vadászott.

Igazi családi játék, ami a gyerekeket pont annyira le fogja tudni kötni, mint a felnőtteket.