• Ismertető
• 2019.06.09. 13:47:00

Petrichor – Ki mint felhő, úgy arat

Sokan szerethetik a talaj eső utáni kipárolgásának illatát, és nem pusztán azért, mert kellemesen egyedi, hanem mert odáig jutottunk, hogy társasjáték készült belőle. A jelenségnek már létezik hivatalos elnevezése, a petrichor (a görög kő és istenek vére szavakból alkotta meg két ausztrál kutató 1964-ben), és szóban forgó játékunknak is ez a különös szó szolgált a névadás apropójaként. A Petrichor leírása szerint a játékosok felhők szerepét vehetik át, amik a földet megöntözve sarjadásnak indítják a különféle növényeket.

Izgalmasnak hangzik, hiszen felhővel még egyik játékban sem lehettünk, de a fenti kijelentés úgy lenne inkább helytálló, hogy a játékosok az időjárást igyekeznek befolyásolni, hol direkt, hol indirekt módon. A felhők ettől függetlenül még központi szerepet fognak betölteni, hiszen igazából a játékosok dolga lesz, hogy esőcseppekkel teli viharfelhőkké duzzasszák a kezdetben aprócska légköri képződményeiket, amelyek aztán mennyei terhüket a száraz talajban szomjazó magocskákra öntözik.

A földből kibújó növények learatásával lehet győzelmi pontokat szerezni, tehát hacsak nem egy gyerekmesébe képzeljük magunkat, homlokráncolva fogadható csak el a bőséges aratásért egymással versengő felhők témája – de legyünk gálánsak és ne akadjunk fenn ilyen apróságon.

Már csak azért sem, mert a Petrichor egy jó játék. Típusa szerint eurogame, nehézségét és összetettségét tekintve pedig nagyjából alsó-középtájon helyezkedik el. Ennek köszönhetően a műfajjal ismerkedők számára a kötelező kapudrogok és a kezdőszint kimaxolása után bátran ajánlható, pláne mivel a játékot irányító mechanizmusok roppant egyszerűek, inkább ezek közvetett hatásai azok, amelyek taktikázásra késztetnek majd.

Nem mellékesen pedig mivel a Petrichor egész egyszerűen gyönyörű. A fehér alapon elhelyezett pasztellszínek a manapság divatos minimál dizájnt képviselik, a játék azonban nem áll meg ezen a szinten, minden egyes komponenséről ordít a készítők esztétikumért való elköteleződése.

Kezdjük ott, hogy nem vacakoltak a mütyür méret beállításával, rányomtak a virtuális BIG gombra, ennek köszönhetően minden token és lapka üdítően nagy és vastag lett, így piszok jól néznek ki távolabbról is. A játék kipakolva nem csak úgy megül szerényen az asztalon, hanem minden odatévedőnek harsányan hirdeti, hogy ide süss, gyere és csodálj meg, biztos nem láttál még ehhez foghatót!

A kartonfelhők tulajdonképpen összepattintható tálcák, amelyekbe az esőcseppeket jelképező díszgyöngyök kerülnek. Nagyszerű érzés látni, ahogy a színes gyöngyöcskék egyre nagyobb kupaccá híznak, és ebbe egyedül talán a viharfelhővé avanzsálást jelölő villámok rondítanak bele picit, mert hiába ötletesek, bizony suta módon csak úgy oda kell biggyeszteni őket a felhő szélére.

A kártyákon található grafikák remekül idézik meg az adott időjárás hangulatát, bár ezekből csupán négyféle variáció létezik. A kártyák ikonjai viszont picik lettek, az asztalon már nehéz megkülönböztetni őket, és noha szín szerint fix kombinációjúak, bőven elfért volna belőlük nagyobb is a lapokon.

A Petrichort 2-4 fő játszhatja, a rövid játékidő négy, a hosszabb hat körös. Az előkészületek nem igényelnek hosszas fáradozást, véletlenszerűen kirakjuk a növényeket ábrázoló lapkákat, és kiosztunk a játékosok számának megfelelő kártyát (haladók draftolhatnak is). Alapjait tekintve a terület-kontrollálós, többségért pontot szerzős játékok táborát gyarapítja, itt-ott némi csavarral megbolondítva. Egy kör négy fázisból áll: akció, időjárás, aratás és takarítás.

Az akciófázisban a kezdőjátékostól kezdve mindenki addig akciózik, amíg bírja lappal, vagy amíg nem passzol, ez esetben a körbe már nem szállhat vissza. Amikor egy játékos sorra kerül, kijátszhat egy lapot a kezéből, hogy annak akcióját végrehajtsa. Négyféle kártyából választhat: a Fagy hatására lerakhat egy új felhőcskét egy saját esőcseppel, a Napnak köszönhetően két esőcseppel gazdagíthat egy olyan felhőt, ahol jelen van, a Széllel mozgathat, az Esővel pedig esőcseppet rakhat ki egy felhőből a talajra. Ennyi, ezzel a négy alapakcióval kell beérnünk, de hogy izgalmasabb legyen, minden lapnak van szavazati ereje is.

Minden akció után a lap biztosította három területből választunk egyet, ez a szavazás. Sajnos az elnevezés nem a legszerencsésebb, mert tulajdonképpen a pontozótáblán lévő időjárási területekre tudunk korongokat lerakni, amelyek közül a két legtöbb „szavazatot” kapó időjárás hatása kapcsol be a második fázisban. Éppenséggel ráfogható erre a módszerre, hogy szavazás, de számomra nem illik bele az időjárást egyébként ügyesen modellező játékba. Mintha a felhők szavazás útján döntenének arról, hogy fagyni fog-e vagy esni… nonszensz, és újabb fejvakarásra késztető aspektus.

Lényegében egy indirekt terület-kontroll mechanizmusról van szó, ahol láthatod, hogy akcióról akcióra milyen mezőkre szeretnének licitálni az ellenfelek, ennek fényében pedig eldöntheted, hogy beállsz-e a sorba, vagy a saját akaratodat szeretnéd érvényesíteni. Az időjárási területek ugyanazok, mint amelyek a kártyákon szerepelnek, viszont hatásaik már jóval erősebbek: például az esőzéssel a felhő az összes esőcsepptől megszabadul, a napsütés pedig megduplázza a saját esőcseppek számát. A fifika ott bújik meg, hogy a négyből csak azt a kettőt hajtjuk végre, amelyik a legtöbb szavazókorongot kapta.

És mi végre ez a nagy felhődagasztás, helyezkedés, esőztetés? Hát a különféle növények öntözése végett: a rizstől kezdve a kukoricán, a burgonyán, a búzán át a kávéig mindenféle haszon- és nemhaszonnövényt kell megtermesztenünk, majd learatnunk. Nyilván aratás csak abban az esetben lehetséges, ha a növény kinőtt és nem száradt el, ezért oda kell figyelni, hogy megfelelő mennyiségű vizet kapjanak, nem mellesleg a rizs és a kávé van annyira finnyás, hogy ők különbejáratú időjárást igényelnek – persze a törődést egy halom pont képében hálálják meg, de odáig el is kell jutni. Minden növény más mennyiségű vizet igényel, és egészen eltérő módokon adnak pontokat.

A rizs például nem válogat, mindenkinek annyi pontot ad, amennyi saját esőcseppje található a lapkáján. A kávé ellenben kényes fajta, sok víz és napsütés kell neki, de a legtöbb pontot tőle zsebelhetjük be. A kukorica pedig utálja a tömeget, minél többen öntözik, annál kevesebb pontot ér. Összességében a pontnyerés alapelve szintén a többségi uralom: akinek a legtöbb esőcseppje van a lapkán, általában az viszi a legtöbb pontot, a második kevesebbet és így tovább – de nem minden esetben, a krumpli például a második helyezettet jutalmazza a több ponttal.

A Petrichorban tehát mindenki igyekszik a neki szimpatikus növényeket öntözgetni, lehetőleg minél több vízzel, hogy aratáskor ő részesedjen a busásabb jutalomból. Az aratás nincs előre kőbe vésve, a játékosok szavazásától függ, milyen gyakran kerül rá sor, viszont a játék végén mindenképp bekövetkezik (persze érdemes minél gyakrabban, de csak akkor, ha van elég aratnivaló). A gyűjtögetett pontok összeadódnak, és aki a legtöbbet gyűjtötte, az nyert.

A Petrichor egyszerűsége dacára szépen visszaadja a víz körforgásának játékbeli érzetét, és teszi ezt úgy, hogy nem tolja az arcunkba, illetve nem a mechanizmusok vagy a játékélmény rovására tudományoskodik. A kompetitív elemek helyenként kooperatív megnyilvánulásokkal egészülhetnek ki: mivel a felhők nem a sajátjaink, azokba „beszállhatnak” mások is, sőt, ha két felhő találkozik, azok egymásba olvadnak, összeadva tartalmukat. Ezzel remekül lehet taktikázni és kombinálni, mások szándékait akadályozni, a saját malmunkra halmozva a vizet, vagy egyszerűen csak békésen összebeszélni egy rizsmező fölött.

Negatívum viszont az opcionális akciózás lehetősége: az akciólap kijátszását követően nem muszáj azonnal átadnunk a lehetőséget a következő játékosnak, hanem mondhatjuk azt, hogy duplázunk, vagyis még egy akciót szeretnénk végrehajtani (szavazással együtt). Minden további nélkül megtehetjük, azonban az ára dupla annyi kártya beadása. Könnyű utánaszámolni, hogy mondjuk egy négyfős parti esetén, amikor is hat lappal játszanak, elég egyetlen lapégető taktikát alkalmazó játékos, és mindenkinek érdemes lesz követnie ezt a sietős stílust, nehogy kevesebb akcióhoz jusson, mert attól kezdve, hogy egy játékos passzolt, mindenki más már csak egyetlen lapot játszhat ki és nem is duplázhat.

Viszont az indirekt hatásokat egy játék alatt ki lehet ismerni, így a gyors szabálytanulás és a közepesen hosszú játékidő (nagyjából másfél óra) a könnyen megérthető játékok közé sorolja, ami nagy fegyvertény. A változatosság viszont nem nagy erénye, mert hiába a draft mód, illetve a véletlenszerű lepakolás, azok nem lendítenek annyit az élményen, hogy kiismerés után sokadik alkalommal is előkerüljön a játék, de ezen valószínűleg sokat javít a két kiegészítője, a magyarul is megjelent Virágok és az egyelőre angolul elérhető Honeybee, amelyben egy méhecske is szerepet kap. (És azt is érdemes megemlíteni, hogy az egyjátékos módot Turczi Dávid készítette hozzá, így már magyar vonatkozása is van.)

A Petrichor nem csak egyedi ötletével és megnyerő külsejével hódíthatja meg a játékosokat, hanem egyszerű, de nagyszerű játékmenetével is. Gaia Projecten edződött veteránoknak ugyan bemelegítésre lehet csak alkalmas, de egy nyitottabb családnak simán feldobhatja egy esős délutánját.