Az Építőmesterekkel az egyik társasjátékklubban találkoztam először – valamiért vonzotta a tekintetet a kicsi, de szépen kidolgozott fémdoboz. Kártyagyűjtögetős játék, ahol munkásokat bérelhetünk fel a különféle építmények felhúzására. Hasonlóan több játékhoz is, először az erőforrásokat kell előteremtenünk (itt szakembereket, illetve azok képességeit), hogy a kiszemelt épületek aztán a mi győzelmi pontjainkat gyarapíthassák. Az egyszerűbb házaktól kezdve a templomokon át egészen az ókori történelemből és irodalomból megismert híresebb monumentális alkotásokig (pl. alexandriai világítótorony, piramisok) sok mindent felépíthetünk. Készíthetünk gépet és kölcsönözhetünk szerszámokat is, mindkettővel jobb építési képességekre tudunk szert tenni.

A kártyák illusztrációi remekül el lettek találva, az épületlapok egyik oldalán még az építés alatt lévő, felállványozott képük látható, míg a másikon már a kész építmény köszön vissza. A pénzt szimbolizáló korongok azonban éles kontrasztot mutatnak, picit többet is gondolkodhattak volna a kialakításán, ugyanakkor a célnak megfelelnek.

A rövid játékidő és a kompakt méret alapján akár strandra is kivihetjük, de barátokhoz is betoppanthatunk vele. Ha ismered a Fűszerutat, de más tematikával is kipróbálnád, akkor bátran tudom javasolni, sok közös vonása van a két játéknak. Ha pedig az ókor helyett a középkor áll hozzád közelebb, a sorozat második részét javaslom.

Egy vérbeli kártyagyűjtögetős, -halmozós, ugyanakkor gyors társasjátékról szó, amely a Távol-Keletre, pontosabban Japánba repít minket. A lapokon 9 különböző karakter található, eltérő gyakorisággal: van, amelyikből csak hatot, de van, amelyikből húszat tartalmaz a pakli. A játék lényege, hogy az azonos karakterekből a többi játékosnál nagyobb számú sort hozzunk létre és ezáltal bezsebeljük az értük kapott pontokat. Már két lappal (kivételes esetben hárommal) sort tudunk képezni és az asztalra lehelyezni, de csak akkor, ha még senki sem tett le belőlük. Ha igen, akkor muszáj legalább egy lappal többet letennünk az adott karakterből, ezzel „el is kergetjük” a korábban letett sorozatot, így nemcsak megkapjuk érte a pontokat, de az ellenfelünk el is veszíti azt. Ugyanezt a saját sorunkkal is megtehetjük. Ha pedig nem tudunk sorozatot letenni, akkor húznunk kell két lapot, egyet pedig a kör végén eldobni. Az eldobott lapot fel is lehet venni, ilyen módon gyorsan tudnak a lapok cserélődni a játékosok között.

Sok játékhoz hasonlóan ez is tartalmaz az alapszabályon kívül variációkat, amivel színesíti tudjuk a játékmenetet, de akár szerepet kaphatnak a dobozban található nindzsafigurák is. A lapok megjelenítése is hangulatos.

Véleményem szerint ebben a játékban kevésbé a taktikázás, sokkal inkább a szerencse számít, ahol nem árt figyelni a lerakott/eldobott lapokat. Bemelegítésnek azért mindenképpen ajánlható! :)

Kezdeném azzal, hogy amikor, kb. másfél éve, először hallottam a Mars terraformálásáról, gyorsan megtetszett. Viszont akkor még nagyon kezdő voltam az újabb társasjátékokkal kapcsolatban, így – utólag is nagyon helyesen – nem mertem még belevágni ebbe a projektbe. Azt mondtam, hogy ez már „advanced level”, nem biztos, hogy érdemes azonnal ezzel kezdeni; de nem is mondtam le róla. Azóta sikerült megismerkednem elég sok játékkal és ezáltal több játékmechanizmussal, ez pedig nagyban hozzájárult, hogy az elsőre bonyolult és összetett szabályát elsajátíthassam. Ha félnél tőle, ne tedd! :)

Egyelőre két kétszemélyes partin vagyok túl, de már az első alkalommal lenyűgözött a játék, nem véletlen az az előkelő BGG-helyezés. Tény, hogy a jellegéből fakadóan sok mindenre kell figyelni, de korántsem lehetetlen küldetés – ahogy a terraformálás sem :) Nem egy gyors játék, de abszolút megéri a belefektetett időt és figyelmet, mert remek játékélményt ad; olyan, mint amikor 20 éve először játszott az ember a Catan-nal a sok Ki nevet a végén? után. A játék végén, amikor már elég szépen betelepítettük a vörös bolygót, érdemes végignézni a játéktáblán, illetve a különböző színű jelölőktől kezdve a kijátszott kártyákon át az egész játékteret. Hangulatos társasjáték és a rengeteg kártyának köszönhetően elég sok különböző játékmenet ígérkezik, és akkor még nem is esett szó a kiegészítőkről… A játék elején még korlátozottak az erőforrásaink, de a nyolcadik-tizedik generációban már elég sok mindenről dönthetünk, és a taktikázásra pedig remek lehetőséget ad az, hogy felépíthetjük a lépéseinket, kivárva vagy éppen megelőzve egy olyan eseményt, amiből hasznot húzhatunk. A kártyák felhúzásából ugyan egyértelműen következik, hogy bizony a szerencsefaktor nem elhanyagolható, de ha rosszul állnak a lapjaink, még a játék közepén is változtathatunk stratégiát.

Az egyszemélyes játékmódot még nem próbáltam, üde színfolt lehet, ahol, úgy gondolom, leginkább a szerencse számít, hogy időben teljesíthessük a játék küldetését.

Három negatívumot látok én is, az inzert hiányát (ami ugye orvosolható), az erőforrásjelölő-kockák minősége (sajnos tényleg kopnak a bevonatok), valamint néhány kártya illusztrációját, viszont ezek felett szemet lehet hunyni a játékélményért cserébe. Illetve a jelölők mozgatásánál nem árt odafigyelni, mert egy óvatlan mozdulat és nézhetjük végig a kijátszott projektkártyáinkat, hogy akkor most hol is tart a titántermelésünk. :)

Ha olyan játékot keresel, ami igazán megtornáztatja az agyadat, akkor a Red7 tipikusan olyan! Kártyajátékról van szó, ahol természetesen a szerencse elég nagy tényező, de itt különösen figyelnünk kell arra, hogy milyen lapot milyen sorrendben teszünk le a festővászonra és a palettánkra. Igen, a színekkel festeni fogunk a játék speciális(nak tűnő) szabályai alapján, amit kb. 3-4 játszma után könnyen el lehet sajátítani. Ez akár egy alkalommal is letudható, mert rövid játékidőt ígér a doboza, ami a valóságnak meg is felel.

A színeknek nagyon fontos szerepe van, hiszen nem csak rangsorba állítja a szabály őket (érdekesség, hogy a szivárvány színeinek sorrendjében), hanem mindegyik szín más és más tulajdonságot is képvisel, ha a festővászonra dobjuk őket, mert a legfelső lapja diktálja az aktuális szabályt. Például a sárga az egyszínű lapokat hozza előnybe, míg a világoskék éppen a különböző színűeket. A lapokat úgy kell letennünk, hogy a szabálynak megfelelően a mi palettánkon lévő lapok magasabb értékűek legyenek, különben nem érvényes a körünk és kiestünk az adott körből.

Amikor csak egy játékos maradt a játékban, akkor a nyertes lapjai alapján le kell pontozni a kört, és az egész játszmát az nyeri meg, aki eléri az előírt pontszámot, ami játékosszámtól függ. Érdekesség, hogy a játék két plusz haladó szabályt is tartalmaz, ezek aztán még jobban meg tudják dolgoztatni a szürkeállományunkat.

Bár nem ugyanolyan a játékélmény, kezdésnek online javaslom kipróbálni (ha nincs tapasztalt játékos, akit megkérdezhetünk róla), ugyanis ott könnyebb kiigazodni az adott körben megvalósítható opciókon és ezáltal a szabályokon is.

Lassan két éve ez a társasjáték fertőzött meg, és vitt bele az „újkori” társasjátékok iránti szenvedélybe. :) Pedig amikor először megnéztem a szabályfüzetet, háááát… kissé elrettentett, de tudtam, hogy tetszeni fog, és kipróbálás nélkül megvettem. Nem csalódtam benne!

Pierrot első olyan társasjátéka, amely széleskörben elterjedt (ha jól tudom :) ), kalózos témával. Utóbbinak megfelelően találkozhatunk a játékban többek között hajózással, ármánnyal, természetesen kincsszerzéssel, valamint mindenféle küldetésekkel és eseményekkel, amelyek a játékot viszik előre. Nem feltétlenül az a játékos nyer, aki előbb ér a hőn áhított Kincses szigetre – bár kétségkívül pontokkal gazdagodik általa -, hanem az, aki az egész kaland során a legtöbb pontot gyűjtötte.

A játéktáblán minden játékos egy-egy hajót irányít a címben szereplő sziget felé. Külön tetszik a játékban, hogy nem a szerencse határozza meg, például egy kocka formájában, hogy mennyit léphetünk, hanem mi magunk dönthetünk. Ezzel gyorsíthatjuk, de lassíthatjuk is a játékot, attól függ, mi az aktuális célunk. Lépés helyett két körön át horgonyozhatunk is, ezáltal különféle akciók közül választhatunk. A játékban kalózokat toborzunk kártya formájában, akiket fegyverekkel tudunk erősíteni. Szükség is lesz rájuk, hogy párbajokat, ütközeteket tudjunk a segítségükkel megnyerni, de szigetek elfoglalásában vagy akár lázadás leverésében is rájuk számíthatunk. Ezen kívül olyan események részesei is lehetünk, amik hátráltathatják a haladásunkat vagy előnyhöz is juttathatnak. Igazán változatos módon színesítik a versengésünket. Pontszerzési lehetőséget biztosítanak a missziókártyák is, de csak akkor, ha a játék végén teljesíteni is tudjuk őket. Ha nem, akkor azért bizony pontlevonás jár! A személyes kedvencem a „Te toborozd a legtöbb félszeműt!”.

A játékidő legalább 1 óra és a komplexitása miatt 2-3 partit le kell játszani ahhoz, hogy minden szabályt pontosan tudjunk alkalmazni a füzet használata nélkül, de ha fellapozzuk játék közben, az sem vészes, nem tart sokáig az értelmezése.

A grafika pedig nekem csillagos ötös. A kalózok, fegyverek, de még az eseménykártyák illusztrációja is telitalálat, megadja azt a feelinget, amire egy ilyen játéknak képesnek kell lennie. Az inzertje remek, mindennek megvan a helye, kevés játéknál tapasztaltam eddig ezt. Egyedül a játéktáblának a bal oldala, a pontozásos részét tartom kicsit eltúlzottnak, nem feltétlenül szükséges ennyi hely neki, ehelyett lehetett volna egyéb díszítő, hangulatkeltő elemet odatenni.

Összességében tőlem megkapja az öt csillagot, abszolút ajánlom a játékot, nem csak a kalózvilág szerelmeseinek! Nálunk játék közben mindig valamilyen kalózmetál szól a háttérben, yo-ho! ;)

Egy klasszikus mesevilágban játszódó, változó játékterű családi játékról van szó, amelyet egyelőre még nem volt szerencsém kipróbálni, de láttam már játszma közben, és nagyon ígéretesnek tűnt! Mindenképpen kívánságlistás, remélem, idén megjelenik! ^_^

A Lemmingek egy nagyon vicces versenyzős társasjáték, nemcsak gyerekeknek. Számít a szerencse, de megfontolt taktika nélkül itt sem nyerhetünk. Először egy online felületen próbáltam ki, de ez a játék is „élőben” az igazi. A játékosok kettő lemminget irányítanak fejenként, akiket el kell juttatniuk a pálya végén zöld színnel jelölt sziklaszirtre (a jópofán megrajzolt játéktábla alapján azért, hogy aztán a vízbe ugorhassanak :) ).

A lemmingeket erdőt, vizet, sivatagot, hegyet, valamint mocsarat jelző tájkártyák segítségével tudjuk haladásra bírni az előző típusoknak megfelelő mezőn. Létezik azonban egy semleges terület is, a rét, ahol a lemming bármelyik kártyával tud mozogni. Érdekesség, hogy elég különleges módon szabályozza a játék a lépések számát. Ugyanis az összes tájkártya meg van számozva nulla és négy között, és ezek lehelyezésével léphetünk – de nem mindegy, hogy milyen lapokat tettek le előttünk. Lehetőségünk nyílik egyszerre vagy sokat lépni, vagy kivenni egy tájlapkát a készletből és azzal megnehezíteni a többi lemming útját (vagy a miénket megkönnyíteni). Mehetünk így kerülőutakon a könnyebb, ámbár hosszabb úton, de ha szerencsénk van, a lapjainkkal le is vághatjuk az utat.

És mi történik akkor, ha olyan mezőre lépnénk, amelyen már tanyázik egy lemming? Egész egyszerűen egyenesen tovább tudjuk tolni, ehhez azonban elég lépésponttal kell rendelkeznünk, mert a másik rágcsálót is nekünk kell ezáltal mozgatni.

Tehát egy vidám versenyről van szó, ahol nem kockák mondják meg, hogy mennyit kell lépnünk, hanem a különböző lapok. 30 perc alatt bőven le tudjuk játszani akár két fővel is, de az igazi tumultus a pályán akkor alakul ki, amikor öt ember játszik összesen tíz lemminggel.

Ebben a játékban mi vagyunk a kincsre vadászó szörnyek, és a palota őreit kell legyőznünk. Van benne egy jópofa kooperációs jelleg, ugyanis közösen is támadhatunk, de ha akarjuk, önző módon is rávethetjük magunkat a legnagyobb értékű kincsekre.

3-6 fő játszhatja, mindenki választ egy számára szimpatikus fajt (démonok, tengeri lények, orkok, élőhalottak, sárkányok, rovarok), majd játékosszámtól függően felállítjuk a palotát, amely érdekesen, puzzle-szerűen épül fel. Az őrpakliból felhúzzunk a szükséges számú lapot és lehelyezzük a palotába a hátlapjukkal felfelé - ebből csak becsülni tudjuk, hogy milyen erősségű, de ennek megfelelően kell a kezünkből a szörnyeket kijátszani, egy őrhöz kettő kincsvadász lényt. Az egyik szabálynak köszönhetően egy már lerakott szörnyet is visszaűzhetünk a gazdája kezébe, ha annál erősebb lényt tennénk le a helyére. Miután mindenki letette a szörnyeket a kezéből, felfordítjuk az őröket és megnézzük, hogy sikerült-e legyőzni őket. Amennyiben az őr gyengébb, esetleg éppen olyan erősségű, mint a két szörny összesen, akkor a szörnyek nyertek és osztoznak a kincsen.

Vannak olyan lapkák is, amelyek az egyes forduló szabályát módosítják, de kezdő- vagy alapjátékként ezek el is hagyhatóak.

Gyerkőccel játszva második osztálytól ajánlom, amikor már magabiztosan megy az összeadás. A lapokon szereplő illusztrációért meg fognak veszni :) , hangulatosra sikerült. Alapáron nem javasolnám a megvételét, mert sajnos annyit nem ér/tud a játék, viszont akciósan már jól járunk vele.

Gratu torcsi95! :)

A játékkal volt szerencsém még a megjelenés előtt egy játékesten játszani (akkor még Ürgefrász néven). Izgalmasan hangzott a koncepció: a játékban ürgéket kell menekítenünk az egyre közelebb hömpölygő víz elől. Oké, akkor ez egy valamilyen versenyjáték. Igen ám, de nem teljesen az! Senkinek sincs dedikált ürgéje, azaz bárki irányíthat fordulónként más figurát, és itt máris találkozhatunk egy kooperatív jelleggel. A végén viszont mégis az nyer, aki a nagy menekülés közben a legtöbb pontot gyűjti – mert erre is van lehetőségünk, a győzelemhez pedig kell is!

Egy békésen tévéző ürgecsalád játékosszámmal megegyező tagjait irányítjuk tehát, különböző színű és jelzésű kártyák segítségével tudunk a következő járatba sietni és a köreink végén a pofazacskóinkba menekíteni pár makkot vagy bogyót, amelyek pontokat fognak majd érni. A járatok között más és más „vámot” kell fizetnünk, ez a leggyakrabban bizonyos színeket jelent, de néha a lapok típusát (levél, dió, toboz) kéri el a játék tőlünk. Igen könnyen megeshet, hogy nem tudunk minden ürgét időben kimenteni (lapok hiányában, amely pl. abból is fakadhat, hogy az előző köreinkben inkább elraktároztuk pontok reményében), ilyenkor a játék minden játékost megbüntet: negatív pontot is érő sérüléskártyát kell mindenkinek húznia, mert a hátramaradt ürgé/ke/t a víz automatikusan tovább sodorja. Azaz a játszma közbeni folyamatos kommunikáció szinte követelmény, fontos, hogy megbeszéljük, hogy ki melyik ürgét tudja tovább vinni a kijárat felé. Ugyanakkor a pofazacskózás már mindenki saját (titkos) döntése és ennek értelmében pontja is lesz. A menekülés közben bónuszlapkákat is szerezhetünk, amelyeket később (vagy a pontozásnál) fel is tudunk használni.

A játékidő tekintetében mindennel együtt legalább 1 órával érdemes számolni, persze ez függ a játékosszámtól is. Az illusztráció szerintem kimagasló, a játéktáblán vicces, elrejtett dolgokat találhatunk, de például mindegyik helyiség másképpen néz ki, egyik jobb, mint a másik! Egy inzertet elbírt volna a kiadás, egyedül ezt a negatívumot tudom felhozni a kivitelezéssel kapcsolatban. Páros játékként is élvezetes, de igazán 3 vagy 4 fővel lesz kiváló. Több a mozgási, tervezési lehetőség, és azért 4 ürgével menekülni a víz elől mégiscsak hangulatosabb. :)

A Tribes-t a témája miatt vettem meg: az őskorban mindenki egy-egy törzset irányít, aminek a célja, hogy gyarapodjon a törzsünk, minél nagyobb területtel rendelkezzünk, de a legfontosabb: fejlődjünk. Három fejlődési kort követhetünk végig a játékban, és mindegyikben különböző, de egymásra épülő képességre tehetünk szert. A személyes kedvencem a sámánizmus-miszticizmus-filozófia hármas. Tetszik a játékban, hogy több helyen is pontokat szerezhetünk, illetve - reálisan ábrázolva - több rendkívüli esemény is színesíti a játékmenetet.

Egyelőre kétfős játékot játszottam vele, így nagyobb a mozgási lehetőség, de négy fővel igazán izgalmas tud lenni. Ugyanis előnyt jelent, ha mi vagyunk az elsők, akik az adott képességet megszerzik, így ha több törzs versenyez egymás ellen, igyekeznünk kell. A játék végére is van befolyásunk, remekül lehet taktikázni, ha például nem szeretnénk, hogy a szomszédos törzs még több pontot szerezzen.

Második osztályos fiammal a legutóbbi Társasjátékok Ünnepén próbáltuk ki, és a témája, a gyors játékmenete, egyáltalán nem bonyolult szabálya úgy megtetszett, hogy karácsonyra meg is kapta :)

Minden játékos 3-3 kalózzal rendelkezik, és igyekszik elkerülni, hogy a kraken étlapján szerepeljen, ennek pedig az az egyetlen útja, hogy próbálják a többi kalózt belökni a változó hosszúságú pallóról a vízbe. Így meg az adok-kapok addig, amíg már csak két túlélő játékos marad.

Lendületes, gyors, akár bevezető játékra is kiváló. Nagyon jó ötlet volt fémdobozban kiadni a játékot, a kártyák és a figurák szépen kivitelezettek. (Egy gyártási hiba miatt a mi dobozunkba kék szín helyett narancssárga került, de magyar kiadó rendkívül rugalmas volt, kérésemre megküldték a kék figurákat - amiért ezúton is hálás vagyok :) ). A játéknak egy hátrányát látom, de az a szabályból ered : legalább hárman lehet játszani, így páros játékra nem alkalmas.

Sziasztok,

Az Anachrony játéknál a videók között szerepel egy Robinson Crusoe-t bemutató videó is.

Az előttem szólóval egyet tudok érteni teljes mértékben. :) A játék teljesen egyszerű mechanikával dolgozik, nagyon kicsi taktikai elem található a játékban, a szerencse kb. mindent visz.

A játék célja, hogy minél előbb feljussunk bármelyik 3 hegycsúcs tetejére (szabályvariáció lehet 4, esetleg 5 csúcs megszerzése).

4 kockával dobunk, ezekből kell szabadon kialakítani 2 párt. A matematika szabályai szerint így 2-től 12-ig vannak a csúcsok számozva, megbolondítva az előfordulási valószínűségekkel, azaz a legkevesebb lépés a 2-es és 12-es csúcsokhoz szükséges, míg a leggyakrabban előforduló összeghez, a 7-eshez tartozik a legmagasabb hegycsúcs. A párok összegének megfelelő hegyen tudunk elindulni felfelé, de egy körünkben összesen 3 csúcsot célozhatunk meg, azaz csak ezeken tudunk felfelé elindulni. Ha a körünkben többszöri dobásra olyan értéket kapunk, ami nem a kiszemelt 3 csúcshoz tartozik, akkor bizony elveszítettük a körünkben az addig megszerzett lépésünket, azonban a következő körünkben lehetőségünk van más csúcsokat kinézni magunknak, de akár ugyanazt a hármat. Ha elértünk egy hegycsúcsot, még nem garantálja a megszerzését, és ha nem állunk meg, akkor bizony azt kockáztatjuk, hogy egy újabb (rossz) dobás esetén elveszítjük azt (de csak az adott körben szerzett lépéseket bukjuk).

Az ára tényleg irreális, házi megoldással, más társasjátékokból kölcsönvett jelölőkkel pár perc alatt el tudjuk készíteni, de akár online társasjátékos oldalakon is találkozhatunk vele.

Ha gyors, egyszerű, akár be-, akár levezető játékot szeretnénk, arra mindenképpen jó! :)

A 2019-es Társasjátékok Ünnepén játszottam vele először az akkor 7 éves fiammal. A látványa egyből megnyert, az pedig plusz pontot ért nálam, hogy a szabály tényleg ráfért egy A4-es méretű lapra, gyorsan megtanulható a játékmenet. Van benne szerencsefaktor, mert lehet, hogy éppen nem húzunk fel olyan lapot, mint amilyenre szükségünk van, de elég lap birtokában simán áthidalható, csupán a stratégiánkat kell hozzá megváltoztatni, és ezek miatt nincs két egyforma játékmenet. Játszottam már vele 2, 3, de 5 fős verzióban is, mindegyik remek élményt nyújtott. Éppen mára rendeltem meg a sorozat 2. részét (A kelet csodái), már várom, hogy kombinálhassuk a játékot tovább! :)