• Ismertető
• 2020.06.24. 09:00:00

Elvarázsolt labirintus - Egy cím, két játék

Hogyan írjon az ember úgy egy játékról, ha közben annak létezik egy azonos nevű klónja is? Ráadásul Az elvarázsolt labirintus esetében nem csak a cím, de még a borítóra nyomott kép is ugyanaz, viszont a kettő között az árkülönbség több, mint háromszoros! Bár engem csak az egyik verzió érdekelt, a teljesség kedvéért mindkét változatot bemutatom nektek.

Mindkét Elvarázsolt labirintus gyerekjáték, és kiválóan alkalmasak a memória fejlesztésére. Bár nevükben emlékeztetnek a Ravensburger ’86-os klasszikusára, a Furfangos/Bolondos Labirintusra, nem sok közös van bennük. Itt is egy elvarázsolt épületben kell megtalálnunk elvarázsolt dolgokat, de az elvarázslás menete teljesen különböző.

Ez lenne a drágábbik változat. Mágnestalpú figurákat és fém golyókat, valamint egy kétszitnes játéktáblát kapunk hozzá. Az alsó szinten a fa elemekből egy labirintust alakítunk ki, majd az egészet letakarjuk a játéktáblával. A bábuk aljába épített mágnes egy kis fém golyót tart a tábla alján. Ha a figurát mozgatjuk, a golyó követi a mozgását. Ám, ha egy falon próbálnánk meg keresztül húzni, az akadály le fogja lökni róla a golyót, ami egy hangos koppanással a doboz alján landol és kigurul.

A cél a klasszikus tologatós labirintushoz hasonlóan itt is az, hogy a véletlenszerűen felcsapkodott varázstárgy korongokból minél többet összeszedjünk. Dobunk a kockával, majd lépünk, egészen addig, amíg meg nem halljuk, hogy a bábunkról leeső golyó a doboz alján koppan. Ez a hang jelképezi a láthatatlan falnak szaladó varázsló homlokának csattanását. Ez annyira kiüti a mágusunkat, hogy kénytelen visszakúszni a sarokba és átadni a sort a következő játékosnak.

A lényeg tehát, hogy megjegyezzük az akadályok és a szabad utak helyét. Ez egészen addig egyszerű, amíg megszerezzük az első varázstárgyat. Utána már sokkal húzósabb lesz fejben tartani az eddig kikerült falakat, és azt is, hogy a többiek milyen úton hatoltak a labirintus közepébe. Az igazán kemény arcok próbálkozhatnak azzal is, hogy minden teljes forduló után forgatnak mondjuk kilencven fokot a táblán.

Érdekesség, hogy készült hozzá egy kiegészítő is, ami ajtókkal bővítette a játékot. Ezek ugyanolyan fal elemek voltak, mint az alapjátékban, de ék alakban bevágták őket, ezért a tetejük elhajlott, de csak az egyik irányba. Így a golyót is át lehetett rajtuk vinni, de visszafelé már lelökték azt. Persze elsőre soha nem lehetett tudni, hogy az út éppen szabad, vagy csak egy nyitott ajtón suhantunk keresztül. Sajnos a kiegészítő itthon nem beszerezhető, pedig érdekes bővítése az alapjátéknak.

Paradox módon a fémdobozos változat az, amiben nem találni fém alkatrészeket. Jobban belegondolva, lehet, hogy pont azért döntöttek így, hogy szállítás közben ne kelljen hallgatni az ide-oda guruló golyók hangját, kibontáskor pedig ne azzal kelljen foglalkozni, hogy a doboz széléről lefeszegetjük a mágneseket.

Technikailag a fémdobozos változat ugyanazt tudja, mint a nagytestvére, csak a mágnesek helyett kartonpapírral oldották meg az útvonalak kialakítását. A T-alakú faljelzőket véletlenszerűen leszurkáljuk a padlóba, így a színes végüket nem lehet majd látni. A soron következő játékos bármennyit léphet a varázslójával, de minden lépés előtt meg kell mondania, hogy milyen színű falat készül átlépni. Ha igaza volt, folytathatja az útját. Ha nem, akkor a helyén marad.

A cél tehát itt is az útkeresés és a varázstárgyak összeszedése. Van azonban egy fontos különbség a két játék között. A fémdobozos verzióban, ha egy játékos több falat lépett át, akkor köre végén bármilyen sorrendben visszarakhatja azokat – persze csak a többiek számára látható módon -, újrarendezve ezzel a labirintust. Az elején még nem érdemes sokat variálni ezzel (hiszen nekünk is meg kell jegyezni a színeket), előrehaladottabb játéknál viszont alaposan meg lehet kavarni a többieket a falak felcserélésével. Ez különösen négy játékossal az igazi, ahol többször kényszerülünk arra, hogy bejárjuk mások útvonalát is.

A száraz és tárgyilagos válaszom az, hogy a kartondobozos kiadás – tehát amiben mágnesek vannak – valamivel vonzóbb lehet kisebbek számára az izgalmas mechanika és a „hangeffektek” miatt. A fémdobozos kiadás ugyan nem ennyire ingerdús, viszont nehezíthető azzal, ha folyamatosan variáljuk a falakat. Ezzel ráadásul konfrontációhoz is szoktathatjuk a résztvevőket. Tehát az olcsóbb jelen esetben jobb döntés lehet.

A szubjektív és őszinte válaszom viszont az, válaszd a kartondobozos-mágneses veziót! Tény, hogy drágább, viszont még felnőttként is összehasonlíthatatlanul izgalmasabb élmény a „lebegő” golyókat szállítani. Minden egyes lépésben ott rejtőzik a várakozás izgalma, hogy vajon koppanni fog-e a golyó a doboz alján! Ha nehézség nem lenne elég, itt is lehet forgatni a táblát körönként.

Vizualitásban a két játék nagyjából megegyezik. A fémdobozos verzióban karton varázslókkal kell mászkálnunk, amik kicsit mutatósabbak, mint a nagytestvér khm... kúpjai, de a kialakításnak nyilván gyártástechnikai oka is volt.

Az én gyerekkorom útvesztős sztárja a Bolondos Labirintus volt, imádtam is játszani vele. A mai gyerekek pont annyira fogják imádni ezt a játékot – már csak azért is, mert legalább akkora élvezetet nyújt a szülőknek is!