• Ismertető
• 2018.12.12. 13:27:00

Álarcosbál - Vár a karnevál!

Bruno Faidutti saját bevallása szerint is szerelmes a rejtett szerepekbe. Számos játékában használta már őket, köztük a talán legnépszerűbb Citadellában is. Hiba lenne azonban egyenlőségjelet tenni a játékai közé vagy mindegyiket a Citadella újragondolásának tekinteni. Az Álarcosbál jóval egyszerűbb, viszont teljesen más műfaj, mint a Citadella.

A játék elején mindenki kap egy karakterkártyát, egy egyedi, de nem túl hangzatos képességgel. A legtöbb karakter valamilyen módon pénzt tud szerezni – vagy a bankból, vagy mások kárára. A pénz a játék központi eleme: ha valaki összegyűjt tizenhármat, megnyerte a játékot. Ha valaki elveszíti az összes pénzét, akkor a játéknak szintén vége, és az aktuális leggazdagabb játékos nyer.

A karaktereket rövid tanulmányozás után jól össze kell kavarni. Ettől úgy érzed majd magad, mint aki hajnalban magához tért egy izmosabb házibuli után, ahol túl sok vegyigyümit sikerült leküldenie: fogalmad sincs, hogy ki vagy, képes vagy-e egyáltalán valamire és kik a többiek. Az első lépés tehát az információszerzés: meg kell nézned a saját lapodat. Ez egyébként a három lehetséges akciód egyike.

A második lehetőséged a kavarás, pontosabban a csere. Elveheted egy másik játékos lapját, hozzáfoghatod a sajátodat és az asztal alatt kicserélheted őket. Vagy csak úgy teszel, mintha kicserélted volna őket. Ennek az akciónak az elsődleges célja, hogy jobb lapot szerezz magadnak. A másodlagos célja pedig a mindfuck érzés felpörgetése, vagyis a többi játékos összezavarása. Közben persze érdemes arra is figyelni, hogy a nagyon taktikusnak szánt cserével ne magadat zavard össze – különben kezdheted előről az információgyűjtést.

Végül, ha kellően biztos vagy magadban, kihívhatod a  karkateredet, vagyis megnevezheted a saját lapodat. Ha senki nem szól hozzá, akkor használhatod a karaktered képességét anélkül, hogy fölfednéd. Ha viszont mások azt gyanítják, hogy nem is az a karaktered, akit kihívtál, megcáfolhatnak téged, akár többen is. Ekkor mindenkinek fel kell fednie a saját lapját. Aki tévedett (vagy hazudott), az befizet egy arany bírságot a közösbe, aki pedig valóban rendelkezett a kihívott karakterrel, az jutalmul használhatja a képességét (vagyis gyűjthet pénzt valamilyen forrásból).

A kevés lehetőség miatt a játék gyorsan pörög, a holtidő szinte nem létezik. Mindenki köre érdekes mindenki számára, még akkor is, ha éppen senki nem hívta ki a karakterét. Minden egyes lépés ugyanis információt tartogathat arról, hogy milyen lap lehet a többieknél – ami pedig a győzelem egyik kulcsa.

A győzelem másik kulcsa fapofa. Mivel kevés kivételtől eltekintve senki nem lehet biztos abban, hogy kinél milyen kártya van, nem feltélenül kell mindent tudni ahhoz, hogy pénzt tudjunk gyűjteni. Elég lehet az is, ha el tudjuk érni, hogy a többiek a bírságtól félve ne merjenek minket megcáfolni. Az igazán profik ezt még továbbvihetik egy lépéssel és megpróbálhatják a másikat belekényszeríteni egy hazugságba, amiből aztán ők profitálnak.

Ez az, amiről megoszlanak a vélemények. A két-, és háromfős verzió nem az igazi. Mindkettő egyszerűen több lapot ad a játékosok kezébe. Nagyon érződik rajtuk a szükségmegoldás érzése, hogy minél jobban szélesíteni lehessen a játékosok számát. Egyértelmű, hogy az Álarcosbált több, sőt sok játékosra tervezték.

A Board Game Geek szerint csak hétnél többen lehet igazán jót játszani az Álarcosbállal és maga Faidutti is így látja. Én viszont valahol itt lőném be a maximumot. Hét kártyát még csak-csak fejben lehet tartani, de többet már nehezen – és nem is feltétlenül érdemes. Ennyi lapnál sokkal kevesebbszer kerül sorra egy játékos. Ha meg is tud valamit, már háromszor átrendeződött az állás, mire kezdhetne valamit az információval. Ezért durván megnő a szerencse szerepe, és a blöffölés átmegy saccolásba. Az élmény még így is lehet szórakoztató a sokk tippelés és felsülés miatt, de a játék jellege eltolódik dedukcióból hazardírozásba.

Az Álarcosbál az intelligens partijátékok közé tartozik. Nem kell elhinni, amit a dobozon írnak a játékidőről. Csak szélsőséges esetben tarthat egy játék harminc percig – jellemzően ennyi idő alatt több játszmát is le lehet zavarni. Valóban le tud kötni akár tizenhárom embert is, de szerintem akkor a legjobb, ha maximum feleennyien játsszák.

Egyszerűségének, gyorsaságának és a fantasztikus illusztrációinak köszönhetően akár a parti központi elemévé is válhat.