• Ismertető
• 2026.05.07. 14:00:00

Kinfire Delve – Úttalan kutakon

Rám az a jellemző, hogy cikkírás közben mindig feltúrok minden lehetséges információt egy játékról, hogy minél többet megtudjak a hátteréről és hitelesen tudjam bemutatni. Nem mellesleg, ha egy darabról nem tudnék mit elmondani, a BGG-n talált kiegészítő információkból akkor is meg tudok írni legalább egy fél cikket.

Ezzel ellentétben nem szeretek bemutatóírás előtt sokat olvasni egy játékról, mert akkor úgy érzem, hogy akaratlanul is befolyásol mások véleménye. Sajnos a Kinfire Delve esetében pont megakadt a szemem azon a mondaton, hogy sokak szerint ez lehet a Marvel Champions kistestvére, úgyhogy azóta nem tudom nem összehasonlítani a kettőt.

A Kinfire Delve esetében a fent említett információvadászat nagy részét az tette ki, hogy kiderítsek mindent a hozzá kapcsolódó világról. Bár sejtettem, hogy a világot a játékhoz írták, nagyon kidolgozottnak tűnt és nem engedhettem meg magamnak, hogy később feldühödött Kinfire rajongók szedjenek ízekre a kommentszekcióban, amiért valami pontatlanságot állítottam a kedvenc könyvükről / képregényükről / rajzfilmükről.

Szerencsére erről szó sincs: a Kinfire (pontosabban Atios) világa a legelső játékkal, a 2022-es Kinfire Chronicles: Night’s Fallal együtt született meg és azóta is bővül karakterekkel, eseményekkel, illetve egy képregénysorozat is készült hozzá. A Night’s Fall tehát egy hosszú kampányjátékban lefektette a világ alapjait, ami azóta is bővül és ebbe érkezett meg három kisebb társasjáték, amik a Delve alcímet kapták.

A történet szerint Atios világát az éppen Csillagtalan éjszakáknak nevezett jelenségek forgatják fel. Ezek nagy, éjfekete ködre emlékeztető förgetegek, amik elemésztik, megölik vagy éppen átváltoztatják azokat, akik botor módon a területükre lépnek. Egész városok estek el egy Csillagtalan éjszaka váratlan felbukkanásakor. Egyetlen eszköz létezik, ami képes kordában tartani ezeket a pusztító fekete anomáliákat: a kinfire, vagyis a testvértűz lángja.

Atios világa régebben bővelkedett testvértűz lelőhelyekben, de a lakók ostobasága (és az ebből fakadó háborúk) következtében már csak egyetlen maradt: Din’Lux városának világítótornyában. Szegény din’luxiaknak nem elég, hogy a környező világ gyakorlatilag megszűnt létezni és magukra maradtak az őrjöngő sötétséggel körülvéve: a földből rég elfeledett kutak nyílnak, amik ontják magukból a gonosz erőket, eltorzítják a valóságot és azzal fenyegetnek, hogy egyszer csak előmászik belőlük egy borzalmas teremtmény.

A fentiek láttán épeszű embernek eszébe sem jutna leereszkedni a kutakba, de jó hír, hogy két szerencsés (vagy épp szerencsétlen?) kiválasztott mégis megkísérli ezt. Ők lesznek a Fürkészek, vagyis mi, akik egy testvértűz lámpással felszerelkezve megpróbálják majd a kút urát visszarúgdosni oda, ahová való.

Ehhez mindenki választ magának egy karakterpaklit a rendelkezésre álló kettő közül, kisorsolunk egyet a három kút ura kártya közül és a nehézségi szintnek megfelelő mennyiségű lapot eldobunk a kútkártyák paklijából, a maradékból pedig kiosztunk négyet az asztal közepére. Gyors volt, ugye? A Kinfire játékok alkotói büszkén hangoztatják, hogy a játékaikat nagyon gyorsan elő lehet készíteni. A Delve címek esetében ez kétségtelenül így van. Hogy a 25 órásra tervezett nagytestvérnek is sikerült-e ezt megoldani, azt sajnos nem tudtam ellenőrizni.

A játék célja, hogy megmérkőzzünk a kút urával, előtte pedig leverekedjük magunkat a kútpakli aljára. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy a kiosztott négy kútkártya közül egyet eltüntetünk, a helyére pedig új lapot húzunk. Ha már nincs miből húzni, megkezdődik a végső harc. Ez elsőre hosszúnak tűnik, tekintve, hogy a kútpakli elég vaskos: 57 lapból áll. Szerencsére nem egyesével kell elfogyasztanunk az egészet, számos lehetőségünk lesz majd gyorsabban (és néhány kellemetlen esetben sajnos visszafelé is) haladni.

A játékos a saját körében kiválaszt egy kihíváskártyát. A célja, hogy annyi haladásjelzőt tegyen rá, amennyi a bal felső sarokban látható nehézsége. Ehhez először is kijátszhat egy lapot a kezéből, feltéve, ha annak a színe megegyezik a kihíváséval. Ezt az akciólapot két másik játékos még erősítheti a saját kezéből kijátszott lapokkal, majd egy kockadobás következik. Az akciólap erőssége plusz az erősítő kártyák értéke plusz a kihívás színével megegyező kockaoldalak száma adja meg azt a haladásjelző mennyiséget, ami a kútkártyára kerül. Ha ez több mint a kútkártya nehézsége, a játékos eldobja azt, újat húz helyette és megkapja az érte járó jutalmat. Ha nem, akkor elszenvedi a büntetést, de a már letett haladásjelzők a kártyán maradnak.

A jutalom rendszerint „ereszkedés” lesz, vagyis a kártya saját magán kívül eléget még két-három lapot, ezzel gyorsítva a haladást. Ritkább esetben gyógyíthat, lapot adhat, esetleg feltöltheti az adott karakter testvértűz lámpását, amivel egy kivételesen erős képességre tehet szert. A büntetések között szerepel a visszavonulás, vagyis az, hogy újraépítjük a kútpakli egy részét, illetve a sérülés, ami a parti közösen használt életerejét csökkenti.

Ha egy játékosnak már nincs használható lapja, megteheti, hogy kimerül. Ekkor újra maximálisra húzza a kezében lévő lapokat, de cserébe egy kimerüléskártyát is kap, ami súlyos hátrányokkal jár, szélsőséges esetben pedig a játék végét is elhozhatja.

A játékosok akkor nyernek, ha eljutnak a kút aljára és ott legyőzik a véletlenszerűen kisorsolt kút urát, aki valójában egy kivételesen nehéz kihíváskártya, saját szabályokkal.

Ha gyakorlott játékos vagy, valószínűleg feltűnt, hogy egy jellemző mozzanat hiányzik a játékmenetből: a laphúzás. Jól láttad, a Kinfire Delve játékokban nincs laphúzás a kör elején. Egy játékos csak akkor juthat új lapokhoz a kezdő 5-8 kártyán felül (néhány jutalmat és képességet leszámítva), ha vállalja a kimerülést és az ezzel járó kellemetlenségeket – ami akár a bukás is lehet.

A játékosok célja tehát, hogy a karaktereik egyedi képességeit kamatoztatva a lehető legkevesebb lap elhasználásával jussanak le a kút aljára, ahol még a főnökkel is meg kell verekedni. Így máris nem olyan vonzó a fent említett, és szinte biztos sikert hozó erősítés lehetősége. Néha érdemesebb egy kihívást elbukni és bevállalni az érte járó büntetést, mint túl sok lapot elégetni rá. Alaposan át kell gondolni, hogy melyik karakternek melyik kihívással érdemes szembenéznie és melyiket érdemes későbbre hagyni.

Bonyolultnak hangzik? Nos, egyáltalán nem az. Bár a szabálykönyv azt sugallja, hogy itt aztán szenvedni fognak a karakterek, én erőlködés nélkül jutottam el a játék végére még egyedül is. Az internet is egyetért velem, sokak szerint még nehezebb fokozaton sem igazán izzasztó a játék. Természetesen el lehet rontani és a balszerencse is közbeszólhat, de ha sikerült megérteni a karakterek működését, akkor rekordsebességgel szállhatunk alá a kút mélyére.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy a játék unalmas lenne: minden karakter valóban egyedi képességekkel és játékstílussal bír, amiket ki kell ismerni. Jó érzés rájönni, hogy ezek hogyan egészítik ki egymást és ügyes csavarokkal akár kettesével is leszedni a kihíváskártyákat, vagy épp egy vödörnyi jelzőt dobni rájuk. Sajnos az is igaz, hogy ez a bizonyos kiismerés tapasztalt játékosok esetében hamar megtörténik, csökkentve ezzel az újrajátszhatóság élményét.

Ez utóbbit úgy tudjuk növelni, hogy több alapdoboz vásárlásával megvariáljuk a fürkészek és a kúturak kombinációit. Összesen három doboz jelent meg hozzá: az Álomszövő fészke, a Kőszív laboratóriuma és a Kárhozat börtöne. Mindegyik két hőst és egy gonoszt tartalmaz, utóbbit három különböző formában. Ezeket mind tetszés szerint kombinálhatjuk, két dobozzal pedig akár négyen is megindulhatunk a sötétség ellen.

A fizikai kivitelezésre nem lehet panasz: a karakterkártyák háta szépen csillog, a kútpakli pedig egészen szürreális világot tár elénk. A furcsaságok kedvelői imádni fogják a saját testéből kiemelt húrokon játszó élő zenekart és a visszabámuló szemes tükröt. A legtöbb lapon olvashatunk pár sornyi hangulatkeltő szöveget is, ami arra utal, hogy a kihívásokhoz konkrét jeleneteket is elképzelt a tervező. Sajnos ezek többsége megmaradt az ő fejében, mivel az idézetek nem mondanak sokat. Kár érte, remek lehetőség lett volna bemutatni a világot a kártyákon keresztül, de ez sajnos elmarad.

Adós vagyok a válasszal, hogy a Kinfire Delve rászolgált-e az „olcsó Marvel Champions” címre. A válasz: nem, a Kinfire meg sem közelíti az FFG játékának komplexitását, már csak azért sem, mert itt nincs pakliépítés, mindenki fix lapokkal indul útnak. A kihívás is elmarad tőle, hiszen a gyakorlott játékosok hamar rájönnek majd, hogy hol kell kamatoztatni a karakterek képességeit, hogy előnnyé kovácsolják azokat.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármelyik Kinfire Delve rossz játék lenne. A hangulatos kártyáival és az egyszerű játékmenetével kezdő kalandozóknak ideális választás, de arra is jó lehet, hogy bevezessünk valakit a kooperatív játékok világába. A háromféle dobozzal a játékosszám és a változatosság is növelhető, így akkor is ideális lehet, ha egyedül, vagy egy kis csapattal szeretnénk elütni nagyjából háromnegyed órát, fárasztó kipakolás nélkül.