• Ismertető
• 2020.11.26. 15:00:00

Sütisuli - Cukorfalatok

Erwan Morin ötlete a kiváló bizonyíték arra, hogy még egy elsőre idétlennek tűnő ötletből is lehet jó játékot alkotni. Amúgy is van már tapasztalata a valósidejű társasok terén: korábban a klasszikus színezőkönyvből csinált játékot, most pedig megalkotta a Hanoi tornyai többjátékos verzióját.

A Hanoi tornyai játékot még az 1800-as években találta fel egy francia matematikus, Édouard Lucas egy hindu legendát alapul véve. A történet szerint a világ megteremtésekor Brahma szerzetesei egy 64 korongból álló Hanoi tornyai játékot kezdtek el játszani, és a világ pontosan akkor ér majd véget, amikor ők ezt befejezik.

A játék lényege, hogy adott számú, egymásra pakolt korongot kell eljuttatnunk egy helyről (általában rúdról) egy másik helyre úgy, hogy egyszerre csak egy korongot mozgathatunk, és nagyobb elem soha nem kerülhet a kisebb tetejére.

A játék informatikusok és matematikusok kedvelt megfigyelési területe. Ahogy azt kiszámolták, egy n elemű játékot legalább 2^n-1 lépésből lehet megoldani – feltéve, ha nem vétünk hibát közben. Ez azt jelenti, hogy nincs okunk az aggodalomra, mert ha a legenda szerzetesei minden másodpercben tennének is egy helyes lépést, akkor is több százmilliárd év alatt érnének csak a 64 elemes játék végére (kicsivel több, mint 584.942.417.355 év alatt).

Mindenki kap három tálcát és ezekre öt sütiformát (sorrendben a legkisebbtől: narancs, kék, sárga, zöld és rózsaszín), egymásba illesztve. Ez lesz a játékosok saját területe. Ezen kívül kerül középre egy darab kínálótálca, ez lesz a közös terület. Kiválasztjuk a játékosok számának megfelelő feladatpaklit, megfordítjuk a homokórát és már indulhat is a játék.

A cél az, hogy mindenki előtt a feladatkártyán ábrázolt módon legyenek kipakolva a sütiformák. Egyszerre csak egy sütit lehet mozgatni, csak egy kézzel, és akárcsak az alapjátékban, nem rakhatjuk  egymásra az elemeket korlátlanul – csak itt ugye a kisebb formákat nem tehetjük rá a nagyobbak tetejére.

Egy kis segítséget jelent a középső kínálótálca. Ide ki tudunk menteni egy-egy formát, valamint itt tudjuk átadni őket másoknak, ha szükség lenne rá. Vannak ugyanis olyan feladatok, ahol kénytelenek leszünk a saját elemeinket átjátszani a többiekhez. A kellemetlen része a dolognak, hogy mindenki ezt az egy helyet tudja csak használni, és a feladatkártya teljesítésekor a kínálótálcának üresnek kell lennie.

Ha megoldottuk a kártyát, jöhet a következő, egészen addig, amíg el nem fogy a pakli, vagy le nem telik az idő. Ha túl könnyen ment volna, a játék még két opciót kínál a nehezítésre: beszéd tilalmát és azt, hogy a formáknak a kártyán szereplő sorrendben kell elhelyezkedniük. Mi ezek közül egyet sem használtunk, mert...

...a játék már alapjáraton is nem csak egy kicsit nehéz, hanem nagyon durván! Az első két feladatot általában még könnyen össze lehet hozni, úgyhogy a Sütisuli azt a hamis érzetet keltheti, hogy nem lesz benne kihívás. Aztán úgy a harmadik fordulónál az arcunkba robban a tejszínhabos bevonat alá rejtett bomba az olyan nyalánkságokkal, mint amikor valakinek azonnal készen van a saját területe, a többiekét viszont teljesen át kell variálni. Vagy amikor csak egy formát kellene elővarázsolni a megoldáshoz, de azt pont az előző körben ástuk el egy óriási halom alá – egy másik játékos tálcáján. A teljes vereség biztos jele, ha a középső részen is kezdenek feltornyosulni a sütik, és már senki nem tudja, hogy ki tette oda az előző darabot.

A tervező szerint a siker kulcsa a kommunikáció. Ez igaz, de emellett még szükségünk lesz jól működő memóriára is. Sok-sok másodpercet megspórolhatunk, ha tudjuk, hogy melyik formát hova temettük el, és nem csak vakon bányászunk az asztalon.

Ahogy sok más kooperatív játékban, itt is a játékosok számával együtt növekszik a nehézség. Két emberrel még csak-csak menedzselhető a dolog, de négy játékos tálcáit fejben tartani szinte képtelenség. Én kíváncsiságból kipróbáltam egyedül is a játékot, egyszerre két készletet használva, de nem értem el sikereket.

A doboz alapján vicces kis gyerekjátékra lehetne számítani, de az igazság az, hogy a Sütisuli egyáltalán nem egyszerű. A szabályokat pillanatok alatt meg lehet tanulni, de ahhoz, hogy ráérezzen az ember – és főleg, hogy sikereket érjen el, le kell játszani (és sajnos el kell bukni) jó pár kört. Nem véletlenül ajánlja az internet közössége a dobozon szereplő 8 helyett inkább 10 éves kortól.

A gyerekek viszont imádni fogják, hiszen nincsen benne egyetlen pillanat holtidő sem, végig pörög az akció, a felnőttek ugyan annyit bénáznak, mint a gyerekek, és egy kört le lehet zavarni pár perc alatt. Egyedül akkor törik meg a lendület, amikor egy valakit kivéve már mindenki készen van: ilyenkor egy kicsit kínos, várakozással teli csend övezi, amint az utolsó játékos magának pakolgatja a cuccait.

Kinek lehet ezek után ajánlani a Sütisulit? Azoknak, akik szeretik a valós idejű, ügyességi játékokat, és nem bánják, ha kapkodás helyett inkább gondolkodni kell. Bár ebben a játékban nagyon gyorsan el lehet bukni egy fordulót, pont ugyanannyi idő alatt lehet megnyerni is  - és minél rövidebb egy játék, annál jobban fog csábítani arra, hogy megpróbáljuk újra, és újra, és újra...