• Ismertető
• 2020. aug 25. 16:00
• Link másolása
  Megosztás

Képérzék - Variációk egy cipőfűzőre

„...ez valami partijáték lesz!” – magyarázta az egyik barátom a Társasjátékok ünnepén, miközben gyakorlott mozdulattal lekapta a doboz tetejét, majd elkezdte kipakolni az alkatrészeket – „Van benne színes jelölő, egy csomó kártya, építőkocka, ...színes cipőfűző... és... egy marék kavics és bot?” Ezen a ponton néhány másodperc értetlen csend ereszkedett a társaságra, amíg mindenki feldolgozta magában, hogy a Képérzék valóban tartalmaz négy faágat tartozékként.

Azt gyorsan megállapítottam, hogy az akkor még az egyszerűen Pictures néven futó játék kiváló önmarketingelési képességgel rendelkezik. Az ugyanis messziről látszik a teremben, hogy itt a játékosok nem tokenek és minik fölé görnyednek, valamint az ember önkéntelenül is odakapja a fejét, ha azt látja, hogy egy csapat felnőtt építőkockákkal és cipőfűzőkkel babrál. Így történt, hogy hozzánk csapódott még egy bátor érdeklődő és öten egy nagyon kellemes fél órát töltöttünk el a játékkal. Már akkor biztos voltam benne, hogy hamarosan magyarul láthatjuk viszont a játékot, de azt nem gondoltam volna, hogy másnak is megragadja majd a figyelmét.

Márpedig megragadta, mert a Képérzék, nem sokkal a magyar kiadás bejelentése után, Spiel des Jahres díjat nyert Németországban. A zsűri az egyedi ötletet és az ügyesen összeválogatott eszközök (igen, a bot és a kő) kreativitásra ösztönző természetét méltatta.

A Képérzék asszociációs játék (vagyis olyan, ahol ki kell találni valamit), ami szabályait tekintve valahol a Dixit és a Skicc között helyezkedik el félúton. Itt is képekre kell rávezetnünk a barátainkat, de ezúttal nem szürreális-absztrakt agymenésekre, hanem valódi fotókra. Kilencvenegy kártyán összesen 182 ilyen képet tartalmaz a játék, melyek közül minden játékban tizenhat darabot kell kiraknunk egy négyszer-négyes négyzetbe. A saját képünk koordinátáit egy zsákból húzzuk ki – ez lesz az a fotó, amit valahogyan el kell mutogatnunk a többieknek az éppen kisorsolt eszközzel.

Mindenki egyszerre "építkezik", majd ha letelt az idő (vagy csak egyszerűen mindenki végzett), a játékosok felírják a saját pontozólapjukra, hogy szerintük a többiek melyik képet próbálták meg ábrázolni. Ezután következik a pontozás, ami egy kicsit a Dixitre hajaz: a játékosok pontot kapnak azért, ha eltalálták valaki képét és azért, ha valaki kitalálta az ő képüket. Utána mindenki letorkollja a másikat, hogy hogyan tudta ennyire gyengén elmutogatni a saját feladványát, amikor egyértelműen van rá egy sokkal jobb megoldás is. Ez utóbbi egyébként nem kötelező része a játéknak, de szinte mindig megtörténik.

A képérzékben összesen ötféle eszközzel mutogathatjuk el a képeket. Öt forduló van, tehát addig tart a játék, amíg mindenki kipróbált mindent, legalább egyszer.

A legjobb tartozék – és egyöntetűen mindenki kedvence – a képkeret volt, amit mi egymás között pixeleknek neveztünk. Itt kilenc színes kockából kell megjeleníteni egy 3*3-as négyzetben a képet. A csavar az, hogy minden színből csak három áll rendelkezésre, úgyhogy a lehetőségek igen korlátozottak. Ha az egyik oldalon sikerül is megragadni a kép egy jellegzetességét, a másik oldalra már lehet, hogy nem marad színünk és emiatt félrevezetővé válik az alkotás.

A cipőfűzők nem túl szerencsés eszközök... úgy bárminek az ábrázolására, viszont ezeken lehet a legtöbbet nevetni – még sokadikra is kifejezetten vicces tud lenni, ahogy a forduló végén a játékos kétségbeesetten próbálja megmagyarázni, hogy az asztalon heverő amorf kígyó valójában egy hegycsúcsot akar ábrázolni.

A már említett botok és kövek (a szabálykönyv szerint: botocskák és kavicsok) egy készletbe tartoznak. Jellemző, hogy ezekkel először mindenki térbeli kompzíciót próbál alkotni, majd miután harmadszorra kapargatja ki az asztal alá gurult fadarabokat, akkor békél meg a gondolattal, hogy a kövecskék és a botocskák bizony síkbeli ábrákra lettek teremtve.

Az építőkockákat mindenki szerette, hiszen mindenkinek volt már velük gyakorlati tapasztalata 20-30 évvel ezelőttről. A nehézséget az adja, hogy minden elemből csak egyet tettek a zsákba, amitől máris érdekesebb a szimmetrikus ábrák megjelenítése. Egyébként velük lehet egyedül mélységet is érzékeltetni, úgyhogy ezek a legalkalmasabbak térbeli kompozíciókhoz.

Az utolsó – és egyben szerintem a leggyengébb – eszköz a szimbólumkártya pakli. Itt a képet piktogrammok segítségével kell elmutogatnunk, melyik közül 2-5 darabot használtunk fel. Sajnos a szimbólumok nem általánosak, inkább véletlenszerűen összeválogatottnak tűnnek: van például khm... bélsár, ami nem tudom, hány képnél lehet hasznos, de nincsen semmi vízre utaló – ezzel máris lőttek a legtöbb tájképnek. Bár született pár kreatív megoldás, a hibázások aránya itt volt a legmagasabb, és az összes közül ezt élveztük a legkevésbé.

Igen, a Képérzék partijáték. Ennek megfelelően a legkritikusabb pontja a mechanika mellett a feladványok minősége. Szavak helyett itt képek vannak, tehát a kiadónak nem kellett a lokalizációval vesződni. Bár első ránézésre a képek véletlenszerűen összeguberált stockfotóknak tűnnek – csak a vízjel hiányzik -, valójában igen okosan összeválogatott gyűjteményről van szó. Bárogyan is kavarjuk a lapokat, biztosan lesz legalább két-három olyan kártya, amik színben, vagy elrendezésben annyira hasonlítanak egymásra, hogy ne legyen egyértelmű, melyiket próbáljuk éppen kirakni.

Mint minden más partijáték, a Képérzék is arra való, hogy hangulatot teremtsen. Az előnye, hogy teljesen nyelvfüggetlen, így bárkivel játszható. A szabályok pillanatok alatt elmagyarázhatóak, de igazából nincs is rájuk szükség. Dobjátok ki nyugotan a pontozólapokat és egyszerűen csak játsszatok annyit, amennyi jól esik – akár ketten, akár öten, de akár még többen is!