Eredetiből fjordítva

Nem ismerem az elődjét (Santa Maria), de amit kaptam a Saltfjordtól, több, mint nagyszerű. Sokféle mechanizmust ötvöz a játék mesterfokon: kockadraftolás és -lehelyezés, munkáslehelyezés, szerződésteljesítés, push your luck és egy kis tetriszezés a lapkákkal.

Saját játékostáblánk („halászfalunk”) két nagyobb részből áll. A raktárunkba különféle alapanyagokat gyűjtünk, amelyek elsősorban az építkezéshez és a technológiai fán való előrejutáshoz kellenek. Ha van halunk, akkor eme megszerzett javakat bizonyos szisztémában fejleszthetjük, alakíthatjuk (ha meg nincs, akkor meg eladhatjuk őket – halért).

Mellette található egy 6×6-os négyzetrács, ez a birtokunk. Építés akcióval a főtáblán található különféle méretű és alakú lapkákat vásároljuk meg és tesszük le a négyzetrácsunk még szabad mezőire. A lapkákon különféle termelőegységek láthatók, ezek aktiválásához kellenek a kockák. A fehér kockák az értéküknek megfelelő oszlopokat, a narancsok a vízszintes sorokat pöccentik be, hogy aztán megpihenjenek az oszlop vagy sor végén. A fix 3 fehér és 1 narancs mellé minden forduló elején újabb narancsok csatlakoznak, így a 3. fordulóra kiegyenlítődik az arány, és a közben kiépült falunkban a játék nagyon szépen kinyílik. Épp ezért, bár leírva kevés a 3 forduló, de a gyakorlatban optimális ez a játékidő.

A főtáblán a kockalerakaton és a birtoklapkákon kívül ott az emlegetett technológiai pálya, valamint a szerződések, amelyeket teljesíteni lehet alapanyagaink összecsencselésével. Valamint itt lehet még halászni is (naná). Itt lép be a push your luck: zsákmánylapkákból húzunk, fejlettségünknek megfelelően.

Esztétika pipa, összecsiszoltság pipa, játékidő pipa, ár-érték arány pipa. Maga a játékélmény persze szubjektív, de számomra sikerült megtalálnia a kellő mértékű tematizáltságot, így nem éreztem száraznak.A kritikusok végső mentsvára az alkatrészek minőségén való csámcsogás, de itt az is rendben van.

10/10

Sok mindent leírtak előttem, úgyhogy csak tömören. Lényegében a játék annyi, hogy vagy legénységkártyákat játszol ki magad elé színek szerinti oszlopokba, és minden lerakáskor érvényesíted az oszlop összes kártyájának bónuszát, vagy pedig összemarkolsz onnan pár kártyát, és becseréled őket "felfedezéskártyára", ami további bónuszokat és/vagy győzelmi pontokat ad .

Érdekes, élvezetes játék, de. Mert van "de." Vagy mi vagyunk az asszonnyal túl zseniálisak, vagy a játék nincs kellően kitesztelve, de túl gyorsan (10 perc...) lemegy. Az a szabály, hogy a felfedezéskártyák legénységkártya-költségét ki lehet váltani a viszonylag könnyen megszerezhető toborzástokenekkel, eléggé megkönnyíti a drágább lapkákhoz jutást. Aki először meg tud venni onnan egy 7-8 pontos ilyen kártyát, jószerivel behozhatatlan előnybe kerül, a másik hiába ered a nyomába. Mivel 40 pontig tart a játék, nincs idő utolérni.

A többi pontszerzési lehetőség (felfedezéssávon haladás, legénységoszlopokból befolyó győzelmi pontok és a karperecekkel aktiválható "kereskedés") nem tudja ezt ellensúlyozni.

Nem mondom, hogy ez rossz játék, mert jó. De egy kicsit úgy érzem, túl van hype-olva, kicsit még súlyozhattak volna rajta, hogy igazán kiváló legyen.

A birodalomfejlesztgetős játékok sorába tartozik, egy kicsit „megbolondítva.” Az teljesen megszokott, hogy vannak ugye az országok (egyébként a XX. század eleji Európában járunk, a boldog K.u.K. békeidőkben), amelyeknek gazdaságát és katonai erejét egyaránt fejleszteni kell, hogy minél nagyobb befolyásra (és ezáltal adóbevételre) tegyenek szert a játéktáblán – a csavar ott jön, hogy a játékosok nem birodalmakat irányítanak. Hanem, mint a globális karvalytőke prominens képviselői, nagy értékű részvénycsomagjaikkal több országban is érdekeltséggel bírnak. Mindegyik országot az éppen ott legnagyobb érdekeltséggel bíró játékos dirigál, akit játékostársai bármikor úgymond „kivásárolhatnak”.
Ezzel az egyszerű ötlettel az érdekek és ellenérdekek olyan kusza szövevénye jön létre, hogy könnyen belátható: nem annyira nyers katonai erővel, hanem diplomáciai manőverek sorozatával lehet a győzelmet kicsikarni (pl.: „ha kivásárolsz a németektől, holnap nem kapsz ebédet!”) Ezért politikai és/vagy gazdasági pályára készülő, illetőleg már azon tartózkodó egyéneknek ajánlom, tőzsdecápák előnyben!

Chokito – ronda és finom. Ez jutott az első játék után az eszembe a Skyjo Action kártyajátékról. Vizuálisan mintha egy szivárványhányó pónisereget eresztettek volna az Uno kártyákra. A tematizálással sem erőltették meg magukat a játék készítői, merthogy olyan nincs. Számos kártyák, szivárványcsillagos jokerkártyák, no meg akciókártyák körülbelül olyan ikonográfiával, mint a BKV járműveken, hogy mindenki „ércse”.

Ez volt a rossz része, hanem a játék! Az bizony nagyon szórakoztató és okos. Mindenki kap az elején 12 lapot képpel lefelé, aztán a különféle akciókkal elkezdjük felfed(ez)ni és cserélgetni őket. Lehetőleg minél kisebb értékűre. Ugyanis a játszmát az nyeri, akinek a végén a legkisebb értékű kártyagyűjteménye lesz.

Az akciókártyák adják a savat és a borsot: akárkivel, sőt, akár egyszerre mindenkivel is kiszúrhatunk. Lophatunk, megleshetünk, eldobathatunk, jó sok nevetéssel fűszerezve.

De emellett okos taktikát is ki kell dolgoznunk, ha nyerni szeretnénk. Az időzítés szintén nagyon fontos: az akciókártyák egymásra építhetők, no és azt is meg kell fontolni, mi akarjuk-e kiváltani a játszma végét, az utolsó lapunk képpel felfelé fordításával. Ha ugyanis ekkor nem nekünk a legkisebb értékű a kártyatablónk, a pontozáskor büntit kapunk.

A viccesen konfrontatív kártyajátékok kedvelőinek, a könnyedebb, de mégis agyalós partikat favorizálóknak, a nagyobb gyermekekkel együtt játszható játékokat kereső szülőknek egyaránt tudom ajánlani a nem túl hosszú, 2-8 fővel játszható Skyjo Actiont.

Tetris-társas, ha erőteljesen tömörítenem kéne a lényegét. Rengeteg, különféle méretű és alakú négyzetrácsos "pályát" adnak hozzá gyárilag, és jó pár, Tetrisből ismert alakzatot. Hogy közülük abban a körben melyeket használhatjuk fel a pálya kitöltésére, arról egy kockadobás dönt. A grafika csak éppen annyira tematizálja ezt az alapvetőn absztrakt társast, amennyi elősegíti, hogy a 6-10 éves gyerekek szívesebben levegyék a polcról. A térlátásukat jelentősen fejleszti, de a szülőknek is kiváló agytorna a nehezebb pályákkal. Igazi családi társas lehet tehát a korosztályokra szabható nehézségével.
Hogy melyik irányba szabjuk, az persze kérdéses. Ez volt pályafutásom első társasa, amelyben egy 6 éves gyermek úgy is ronggyá vert (nem csak engem, hanem minden, asztal körül ülő nagykorút), hogy a "felnőtt" pályát kapta...

A játékosok célja, hogy a 19. századi Ámerikában vasútvonalakat építsenek (akár közösen is) a városok között, illetve termelőegységeket telepítsenek a városokba, amelyekért nyersanyagokat zsebelhetnek be, ha egy, városukba érkező vagy onnan induló vasútvonal megépül (és rögtön tova is tűnik, ekkor a játékosok kezdhetik elölről az építést - ebben van egy kis Kőmíves Kelemen feeling).

Egy népszerű tematika és máshonnan ismert mechanizmusok - ezek ügyes, újszerű kombinációjából nagyon jó kis játék születhetett volna, de alapanyagok, pénzek, tekintetében eléggé rosszult balanszolt a játék, és több bosszantó furcsaságon is fennakadtunk. Aztat sem szeressük, ha kockadobások mongyák meg, mit tehessünk. Ugyanakkor lehet, hogy a hiba a mi szemaforunkban volt - akit a mozdony füstje folyamatosan csapdos, nyugodtan tehet vele egy próbát.

Martin Wallace egy kevéssé ismert, korai játéka. Az ókorban járunk, a görög városállamok láthatók a táblán. Kis kocka-szenátorainkat a forduló első felében minél jobb pozícióba kell juttatni a városállamokban, olykor kiorgyilkolva onnan a játékostárs szenátorát. Így bizonyos városokban irányításra tehetünk szert.

A forduló második felében a megszerzett városállamok seregeit a csatatérképre kell irányítanunk, ahol a városállamok folyton változó felállásban vívják egymással csatáikat. Itt a blöfföt segítségül hívva kell elosztanunk az általunk irányított városokból érkező, rendelkezésünkre álló tengeri és szárazföldi haderőt, majd kockadobások segítségével lejátszani a csatákat. A kiértékelés után pedig újra jönnek a választások.

Jópofa játék, ha valakinek szembejön, vegye meg nyugodtan. Bár előre szólok, hogy a szenátorok leorgyilkoltatása politikai közérzetjavító pótcselekvésként nem működik.

A Grand Austria Hotelben szállodatulajdonosként fő feladatunk, hogy szállodánk kis szobáit felkészítsük a vendégek fogadására, majd lehetőleg ki is adjuk.

Ahhoz, hogy be tudjuk költöztetni a hotelunk alatti asztaloknál "várakozó" vendégeket, egyrészt ki kell szolgálnunk az étel-ital igényeiket, másrészt rendelkeznünk kell egy, a színüknek megfelelő, a szálloda-alaprajzunkra felhelyezett szobalapkával. Mindezeket, illetőleg a további, győzelmi pontokat vagy pénzt jelentő akciókat dobókockák menedzselésével bonyolítjuk le. Ez úgy zajlik, hogy minden kör elején a kezdőjátékos dob az irdatlan sok kockával, majd szétválogatja pöttyök szerint, és a pöttyüknek megfelelő 6 akcióhelyhez társítja . Ez lesz a közös kockakészlet az adott fordulóban, innen lehet elvenni kockákat az akciók végrehajtásához. Egy fordulón belül mindenkinek két köre van. Összesen 7 fordulón át zajlik a játék, tehát mindenki 14-szer kerül sorra, slussz-passz. Ezalatt viszont a taktikának, a kombinálásnak, a gondolkozásnak jóval nagyobb szerep jut, mint a szerencsének.

Ha minden feltétel adott, a vendég „elfoglalja a szobáját”. Ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy a dobópakliba kerül, de előtte még valami jutalmat ad. Leginkább ebből, és a foglalt szobáink számának gyarapításából szerezhetünk győzelmi pontokat. Ezen kívül vannak teljesíthető célkártyák, emellett a főtáblán még van egy külön sáv, amin szintén lehet előrerobogni az egyre több győzelmi pont felé. Kijátszhatunk a kezünkből alkalmazottakat is, akik azonnali bónuszokkal vagy éppen játék végi plusz pontokkal állnak a szolgálatunkra.

Összességében csak azért nem lelkendezem magam agyon a játékon, mert volt alkalmam kipróbálni a szerzők későbbi játékait is, és tudom, hogy később sikerült tovább csiszolniuk, mélyíteniük ezeket a mechanikákat. Itt még egy kicsit minden kiforratlan: talán túl nagy a szerencse szerepe, be lehet picit ragadni egy-egy rossz döntéssel. De azoknak, akiket ez nem zavar, óriási élményt ad a Grand Austria Hotel.

Nehéz újat írni az előttem szólók után. Számomra jelenleg ez a társas a top3-ban van (azon belül már nincs szívem rangsorolni). A két kiegészítőt rejtő Big Boxot ajánlom én is - kinyitja ezt az amúgy szűk és feszes játékot. De az első jelző, ami eszembe jut, hogy végtelenül elegáns. Ha ezt ragozom, akkor azt mondom, hogy összecsiszolt, tökéletesen kiegyensúlyozott, s bár kockákkal kell dobni, annyi úton-módon lehet elindulni, akciózni, kombinálni, hogy egyáltalán nem érződik rajta a szerencsefaktor. Bár jóval több akcióhely van, mint munkás, a kombózásoknak olyan tág teret biztosítanak a kártyák, hogy egy munkás lehelyezésével gyakran egy helyett akár 3 kártyát, meg egy valag nyersanyagot is lehet szerezni.

A változatossághoz a pontozás is hozzájárul: honorálja a szakosodást, nem kell mindennel foglalkoznod, ha éppen olyanok a játék elején kapott család- és vezetőkártyáid, amelyek egyfajta irányban elvisznek, akkor nyugodtan szakosodhatsz - és aztán legközelebb egy másik irányt próbálhatsz ki, és úgy is lehet, hogy simán nyersz.

És bár erről az aspektusról az ilyen véleményekben kevés szó esik, de manapság, amikor a friss megjelenések 50-60 ezer forintba kerülnek, a két kiegészítővel ellátott Big Box 30 ezer forint körül több mint bőven megéri, a világ egyik legjobb társasáért.

Ennek a társasnak és szerzőinek a két évvel korábbi próbálkozása, mondhatni, kiérleletlenebb előzménye a Grand Hotel Austria, amit szintén melegen ajánlok.

A Moesteiro egy új társastrend egyik hírnöke: olyan munkás- (illetőleg itt: kocka-)lehelyezgetős játék, ami nem tart több órát. A játék valóban végigjátszható 1 óra alatt, így is kiváló játékélményt ad – kompromisszumokkal. Az alapmechanizmus a rutinos társasozóknak ismerős lehet: dobsz dobókockákkal, és azokat különféle helyszínekre rakva, pontértéküknek megfelelő erősségű akciókat hajthatsz végre: nyersanyagokat szerezhetsz, azokból pedig győzelmi pontokat érő épületeket építhetsz. Itt a cél egy kolostor “összerakása”.
A játék két, egyedinek mondható vonása van.
1. A pöttyökkel lehet “tőzsdézni” egy erre kijelölt sávon. Tehát némi bónusz győzelmi pontról lemondva hozzáadhatsz pöttyöket a kockád értékéhez az akcióerősség emelése céljából, ugyanakkor pedig a fel nem használt pöttyöket plusz győzelmi pontokra válthatod.
2. A kidobott kockák pöttyei nem csak az akció erősségét, hanem a végrehajtás sorrendjét is meghatározzák. A legkisebb értékű kocka a többi, már lehelyezett, nagyobb pontértékű kockákat odébb tolja jobbra, egy, esetleg drágább nyersanyagbeszerzést nyújtó akcióhelyre. Ráadásul vannak kis és nagy dobókockáid (tanulók és “mesterek”) is, és a nagy kocka kettese odébb tolja a kis kocka kettesét, szóval ezzel is lehet taktikázni.
Én ez utóbbi nóvumokat kétfős játéknál elég súlytalannak, nem túl kidolgozottnak éreztem. Kevés helyszínen, kevés esetben van jelentősége annak, melyik kocka mekkora és hol áll. De ettől még amúgy ez egy gyönyörű asztalképpel, kiváló komponensminőséggel dolgozó, nagyon jó ritmusú kombinációs játék. Annyi bizonyos, hogy nem két személyre van optimalizálva. Az újrajátszhatóságról egy játék után nem tudok nyilatkozni, de el tudom képzelni, hogy a nem túl nagy számú kolostor- és falulapkák, valamint a körönként újraválasztott, az adott körre vonatkozó bónuszokat adó “királylapkák” szintén csekély száma egy bizonyos játékszám után ellaposítja az élményt. Viszont ez később majd kiegészítőkkel elég jól orvosolható.