Nálunk hosszú idő után újra előkerült ez a játék. Memória alapú (nem kedvenc), de amikor az egyik gyermekem Bojti Anna könyveinek rajongójává vált, meg kellett vennünk. Nem játszottunk vele akkoriban sokat, de most újra felfrissíte azt mondom, hogy néha-néha azért helye lehet az asztalon. Nem olvastam a könyvet, ezért nekem nem mondanak semmit a kártyákon lévő képek, felőlem lehetne rajta bármi, számomra csak egy szimbólum. Aki olvasta, az értelemszerűen tudja, és így a téma, az állatkertben való bolyongás is jól átjöhet a játék mechanizmusának is köszönhetően. A játék során egy térképen haladunk. Ahhoz, hogy lépni tudjunk, az úton közvetlenül mögöttünk és előttünk álló állomás kártyáját kell egyszerre felfordítanunk. A játéktáblán helyezkednek el lefordítva az állomások kártyái, mint a klasszikus memória játékoknál. Mégis más élményt ad a játék, mivel nem állandó párokat keresünk, és a lapok sem fogyatkoznak. A térképünk állomásait előre tudjuk, ezért akár már a játék elején próbálhatjuk megjegyezni, hogy egy későbbi lépésünk során mire lesz szükségünk. Vannak nehezítések is a játékban, pl. ha madarat fordítunk fel, akkor a kártyák helyet cserélnek, valamint van egy viharjelző. Egyes kártyák vihart idéznek elő, így egy idő után el kell fordítani az egész játéktáblát 90 fokkal. Ez a művelet általában többször is ismétlődik. Szóval egyre nehezebb észben tartani, mi hol van. Ahogy más memória alapú játékoknál (pl. Gyümi), mi itt is eljutottunk oda, hogy ha komolyan vesszük, akkor teljes némaságban kell játszanunk, hogy tudjuk magunkban memorizálni, mi hol van, mert egy kis társalgás is kitörli a rövidtávú memóriánkból az infókat, az pedig nagy előny, ha már az aktuális lépésünk utáni lépésekhez szükséges kártyák helyét is képesek vagyunk fejben tartani. Szóval, ha komolyan vesszük, akkor nem egy könnyed játék. Érdekes, hogy van felső korhatár jelölve a dobozon, a könyv ennek a korosztálynak szól, de ha a könyvtől eltekintünk, maga a játék korhatár nélkül élvezhető.

A jegyekhez még annyit, hogy 7 éves korig ingyenes, a családi 2 felnőttet és max. 2 gyereket (diák) jelent, a kedvezményes jegy pedig, akikre vonatkozik: MÁK-igazolvány, fogyatékkal élők számára – látássérült, hallássérült, mozgássérült –, pedagógus, nyugdíjas, újságíró a kedvezményre jogosító igazolvány felmutatásával.

Most a nyáron rengeteget játszottam egyedül. Én is a játék nagy rajongója vagyok, nagyon szeretem, akárhányan is játsszuk. Eddig a legtöbb, azt hiszem 8 fő volt, de mindig ugyanazt az élményt tudja nyújtani. Az egyedüli módban én szeretem, hogy a rajtaütés kártyáknál meg van a szabály, hogy hova kell rajzolni. Ha családdal játszunk, én a gyerekekkel nem merek nagyon kiszúrni, mindig próbálok egy köztes megoldást kitalálni. Egyébként a gyerekek sem törekednek a legbüntetőbb rajzra, ez valahogy mindannyiunknak nehezére esik a családtagokkal szemben, kivéve talán a legkamaszabb kamaszt, aki azért olykor szívesen odaszúr.

Több helyről is nagyon jókat hallottam erről a játékról, ezért nagyon örültem, hogy sikerült egy használt (de valójában új) példányra lecsapnom. Ez az állatos variáció boltokban már nem kapható. Kipróbáltuk, játszottunk vele többször is, de nem sikerült rájönnöm, miért vannak sokan úgy odáig ezért a kártyajátékért. Itt többen is írták, hogy hamar unalmassá tud válni, én is így gondolom. Ami még erre jellemző, hogy a metakommunikációs jeleket ennél a játéknál is nehéz kiküszöbölni, minél kisebbek a játszótársak, annál inkább (mint mondjuk a mi esetünkben a Hanabi is ilyen nehézségeket okoz). A gyerekek hajlamosak azt a lapot fixírozni, ami a kiválasztott állat, ezért már a tekintetük irányából is rá lehet jönni sokszor, ezt kiküszöbölhetjük egy simlis sapkával, vagy valami hasonlóval, mi bevezettük, hogy a kezükkel egy szemellenzőt képeznek, hogy ne tudjuk, mire néznek. Arról már nem is beszélve, hogy amikor éppen a kiválasztott állatról tanakodunk, hogy benn tartsuk-e vagy dobjuk ki, a kisebbek szintén nehezen türtőztetik a sejtető nonverbális jeleiket. Szóval kell hozzá egy érettségi szint. Amilyen egyszerű, azt mondanánk, hogy ovisoknak is tök jó, de szerintem kell az a 7+, ami a dobozon is szerepel. Másrészt mivel inverz gondolkodást kíván (pl. „a kígyóra nem hasonlít, tehát nekem a kígyóhoz hasonló állatokat kell kiraknom”), az sem olyan egyszerű kisebb életkorban. Időnként azért még előkerül, de nem jelentene hiányérzetet, ha nem lenne.

Nálunk az egyik kedvenc játék a gyerekek körében, és én is szívesen csatlakozom hozzájuk. Egy olyan játék, ahol nagyon hamar el lehet engedni a gyerek kezét – nálunk a 7 éves önállóan játszik -, és mégis „komoly” döntéseket kell hoznia. Minden körben több lehetséges lépés közül kell választania, amit ő maga hoz meg, de nagyon nem lehet elrontani (szerencsére), még ha a jelen helyzetben lehet, hogy nem is a legideálisabbat választja, mert mindegyikkel egy-egy küldetés teljesítéséhez lesz közelebb. Bár megjegyzem, hogy mivel elég gyorsan meg van egy-egy küldetés, ezért nincs nagyon idő a nem kifejezetten célirányos döntésekre. Szerintem nálunk a gyerekek ennél a játéknál kezdenek igazán ráérezni, hogy milyen az önállóan hozott fontos, átgondolt döntésekkel jól, eredményesen játszani. Ezen kívül szeretik az alkatrészeket, a minik neveit kívülről fújják. Én csak szín alapján választok, ők a neveket mondják 😊

Hátrány: szerintem borzalmas a játék címe, és ahogy már előttem írták, annak grafikai megjelenítése a dobozon. Összességében a doboz nem valami tetszetős. A játéktábla óriási, nálunk szinte beteríti az étkezőasztalt, nehéz mellette az összes többi dolgot kipakolni, főleg, ha többen játszunk. Türelmetlen gyerekek esetén már a 3 fő is sok lehet a holtidő miatt, de azért nem mondanám, hogy ne menne le gyorsan egy-egy játékos köre, lehet, ez nálunk egy speciális nehézség. A játékszabály szerint a 8 lehetséges küldetésből kell 4 tetszőlegeset teljesíteni a győzelemhez. Nálunk ezzel az a gond, hogy már akkor megvalósul, amikor a flow még teljes erővel dübörög, mindenki játszana tovább, még a győztes is. Ezt házi szabállyal lehet ellensúlyozni: nem 4, hanem 6, vagy akár az összes küldetés kell a győzelemhez (ha jól emlékszem, a játékszabály nem kínálja fel ezeket a lehetőségeket). Jól pakolható, a sok alkatrésznek mindnek meg van a helye a dobozban, én mégis úgy érzem, mintha nem tudnám teljesen rányomni a végén a doboz tetejét 😊

OK, értem a véleményed és sok szempontból osztom is! Én szinte csak és kizárólag gyerekekkel játszom itthon, vagy a munkám során. Nem rég óta van tudomásom az előnyadásról, mint kiegyenlítetlen helyzetben egy fair megoldás. Az én tapasztalatom, hogy van jó pár társas, aminél már 8-10 éves korban sincs erre szükség, van, amelyiknél csak kicsit, van, amelyiknél inkább. Nekem ez a játék az a kategória, hogy ebben az életkorban felnőtt-gyerek viszonylatban változó mértékben, de szinte mindig szükséges. Viszont nehéz belőni a mértékét, mert egy-egy kör változó nehézségű és nehéz abban megállapodni, hogy előbb 3-ig vagy 5-ig, esetleg 10-ig számoljak el magamban. A gyerek – gyerek közötti esetet azért emeltem ki, mert nekem kiemelten fontos a munkám során, hogy a gyerekeknek, akikkel foglalkozom, a játékban az önbizalmuk, énhatékonyság érzésük erősödjön. Ebbe természetesen beleférnek a kudarcok, nem arról van szó, hogy nem. De ezt valahogy nem ezzel a játékkal tudom elképzelni. Aki ügyesebb ebben, az mindig ügyesebb. Ebben – mondhatjuk - szintén kell tapasztalatot szereznie az embernek, hogy néha (újra és újra) porig alázzák, de azért remélem érthető, amit ki akarok fejezni. Nem az efféle tapasztalatszerzés biztosítása a célom. Épp ezért ez nekem egy olyan játék, amikor (duplán) meg kell gondolnom, hogy kik ülnek majd le vele játszani. Egyébként ezért sem annyira népszerű itthon a családban sem, mert a kisebb tesó nem bírja, hogy a nagyobb állandóan elveri. Túlontúl kiütköznek az életkorból is adódó különbségek. Más társassal, kiegyenlítettebb viszonyok között vígan eljátszanak egymással. De egyébként tényleg egy ötletes játék, szerintem az a szempont, hogy én kicsit munkaeszközként is tekintek rá, nálam kicsit bezavar egy-egy játék megítélésébe, de ettől már nemigen tudok szabadulni (sajnos). Lehet, ha a baráti társasággal ülnék le hozzá, tök jó élményt nyújtana.

Sokan pontosan megfogalmazták, leírták ennek a játéknak a menetét, lényegét. Engem meglep, hogy ilyen jó megítélést kap ez a játék. A munkám során nálam is előkerül gyerekekkel, de csak módjával. Egyrészt szerintem nagyon kiütköznek a játékosok közti különbségek gyerekek között is (ki a gyorsabb, pontosabb stb.), felnőtt-gyerek viszonylatban szintén nagyon nehéz megtalálni azt az egyensúlyt (előnyadással), hogy kiegyenlített, valóban izgalmas játékmenet jöjjön létre. Az én tapasztalatom, hogy a felnőtt ebben jobb, bár mások a gyerekek ügyességét, gyorsaságát emelik ki. Persze, kérdés, hány éves a gyerek, de én egy 8-10 éves, átlagos képességű gyerekkel csak előnyadással állok neki (ami abból áll, hogy elszámolok magamban valameddig, és csak utána futok neki a keresésnek – jobb ötletem egyelőre nincs). Az igaz, hogy gyakorlattal egyre ügyesebb játékossá válhatunk, és biztos van olyan gyerkőc, aki kenterbe ver egy felnőttet, de szerintem nem ez az általános. A kockadobással felfedett amőba (amit meg kell találni), van, hogy a szomszédos kártyalapon van, vagy csak néhánnyal odébb, de előfordul, hogy több kört is kell tenni, mire ráakadunk. Az előbbi eset sok izgalmat nem nyújt, pedig ez a gyakoribb. Hasonló kvalitású játékosoknak izgalmas lehet, és elsőre valóban újszerű kihívás, de gyorsan rutint lehet benne szerezni.

Nálunk nagyon sokáig volt a Scrabble A TÁRSAS, nem csak a szűk, hanem a tágabb családban is, ezért nem is volt nagyon meglepő, hogy rokonoktól megkapták a gyerekek a Junior változatát. Én nem gondoltam, hogy nagy sikere lesz, amikor megláttam a táblán az előre nyomtatott szavakat, ahol csak annyi a lényeg, hogy a nálunk lévő betűket lerakjuk a táblán lévő szavak betűire. Ennek ellenére képesek voltunk elég sok menetet is lenyomni, úgyhogy nem mondhatom, hogy azonnal parkolópályára került volna. Igaz, inkább tekintettük taktikai játéknak (legalábbis a felnőttek), ahol az a cél, hogy mi tegyük le az utolsó betűt egy szóhoz, mert akkor miénk a pont, ebben a variációban maga a szóalkotás egyáltalán nem elvárás. Most nem tudnám felidézni a pontos játékszabályt, lehet, hogy házilag módosítottunk is rajta az izgalmak fokozása érdekében. Tény, hogy a Scrabble valódi élménye így nem jött át, helyette egy másfajta játékélmény kerekedett belőle. A tábla két oldalú, a másik már a haladóbb verzió, ott a játékosok hozzák már létre a szavakat, a tábla oldalán példák szerepelnek, ezzel könnyítve a dolgot. Mi ezt a felét a játéknak nem használtuk. A gyerekek ehhez még nem voltak elég ügyesek, és mi is úgy voltunk vele, hogy ha majd eljön az ideje, ezt már majd az igazi Scrabble-lel fogjuk folytatni. Egy szó, mint száz, az előre nyomtatott tábla nem kell feltétlenül elriasszon. A játék viszont tapasztalataim szerint azért mégis csak egy szűk életkori sávban nyújt igazán örömöt a gyerekeknek. Kb. ovi vége, kisiskolás kor eleje (5-8 éves kor között), amikor rájönnek, hogy a betűk micsoda izgalmakat rejtenek, és amiknek lassan ők maguk is a tudóivá válnak. Akiknek kicsit nehezen megy a betűk elsajátítása, azoknak is jó lehet játékosan gyakorolni.

Nekünk is megvan ez a játék, de már nem is tudom, mikor vettük elő utoljára. Nálunk ez az egyik legkihasználatlanabb társas (sajnos, nincs egyedül, van egy pár, ami nem jött be végül a családnak). Nem tudom a pontos okát, miért is mellőzzük (azon kívül, hogy nem egy mai darab)... Nekem kicsit olyan jellegtelen, „íztelen” ez a játék, pedig alapvetően nincs bajom az absztrakt játékokkal. Olyan sok gondolkodást nem igényel (szerintem), mert még a vége felé sem túl összetett, átláthatatlan az asztalkép. Sok múlik viszont a szerencsén, ki mit húz a zsákból. Én főleg a gyerekeimmel játszom, őket teljesen hidegen hagyja, de el tudom képzelni, hogy más családokban a gyerekeknek is bejön, mert végül is egy egyszerű, könnyed, rakosgatós játék. És olvasva az eddigi hozzászólásokat, most én is hajlok arra, hogy a több éves parkolópálya után, lehet, újra elő kellene venni. Gyerekek is nőttek, én is változtam…

Ez egy maximálisan szerencse alapú játék gyerekeknek. Két többoldalú kockával dobunk, aminek az oldalain állatok vannak (nyuszi, bárány, malac, tehén, ló), állatfajtánként más-más gyakorisággal. Attól függően, hogy milyen formációban dobtunk, szerzünk állatokat. Az állatokat beválthatjuk a szabály szerint (pl. 6 nyusziért kapunk 1 bárányt). A lényeg, hogy minden állatból kell min. egyet birtokolnunk a győzelemhez. Mire a lovunk meg lesz, az elég sok idő (és dobás), azt kockadobással nem tudunk szerezni, csak átváltásokkal. És akkor még ott van a róka és a farkas (szintén a dobókockán szerepelnek), akik el tudják rabolni a már megszerzett állatainkat, hacsak nincsenek kutyáink (akiket állatok beváltásával tudunk szerezni). Mivel minden azon múlik, hogy mit dobunk, egész végig dübörög a szerencse, borzasztó idegesítő, előfordult már nálunk, hogy volt, aki már beterítette állatokkal az egész tábláját, míg a másik még mindig azon szenvedett, hogy legalább valamit fel tudjon rakni, mert állandóan rossz formációt dobott, ha sikerült is valameddig eljutnia, dobott egy rókát, farkast, és kezdhette elölről. Minimális ráhatással van az ember a dolgokra, azzal tud kicsit taktikázni, hogy mikor váltja be az állatokat, de ez nagyon szűk mozgástér. Mi próbáltuk megszeretni ezt a játékot, mert úgy ajánlották nekünk, de nem sikerült. Egyébként a komponensek tök jók, a dobókocka (azt hiszem 12 oldalú) jó nagy, az állatok aranyosak, a kutyák jópofa műanyag figurák (nem az a kiadás van meg nekünk, ami a képen). Mindenképp minőségi a kivitelezés, de az élmény már kevésbé, sajnos.

Köszi! Jó ötlet ez a két szavazatos dolog, kipróbáljuk majd!

Sosem gondoltam volna, hogy ez a játék Spiel des Jahres győztes volt valaha (1980). Nekünk is meg van, de én az egyik legfeleslegesebb játékunknak tartom. Gyerekkoromban rengeteget römiztünk, nagyon sok élményem van, ahogy kártyázunk együtt család, barátok. Ez a játék nagyjából belegázol ebbe, ugyanis a rabló römi ráhúzva műanyag számozott lapkákra. A családunk fiatalabb tagjainak nincs meg a pakli kártya feletti játékélmény nagyszerűsége, ezért még akad, aki olykor-olykor ezt a játékot kéri.

Kipróbáltuk előnyadással a játékot, mégpedig úgy, hogy a legifjabb versenyző +2 lapot tarthatott a kezében. Őszintén szólva, kicsit szkeptikus voltam, hogy valóban működik-e így a dolog, de csodák csodájára ő, az örök vesztes nyert! Igaz, az idősebb testvérével végig egymás sarkában haladtak, és a végén egy kis szerencse is kellett a győzelemhez, de akkor is! Nagyon boldog volt. Én most kb. féltávig jutottam, kísérletezgettem, hogy a gyerekeim mennyire jól veszik a lapot, ha megpróbálok kicsit elrugaszkodottabb címeket adni, hááát, nagyjából sehogy 😊 Az volt az általános tapasztalat, hogy egyikőjük sem találta el. Nekem még nem volt lehetőségem felnőtt társasággal játszani Dixitet, a gyerekeim az örök partnereim a társasjátékok terén, egész más lehet „érettebb” társasággal, ezt most éreztem meg igazán. Az elején felvetettem a másik előnyadásos verziót is, mármint hogy a kicsi 2 lapot tehet le, mi pedig egyet, de mivel csak 3-an játszottunk, ezt most elvetettük.

Én egy hibás oldalt jelentettem be emailben, több, mint 3 hét után kaptam rá választ, és valóban javították is az oldalt. Pontot nem kaptam rá (bár nem adtam meg a felhasználónevem, de az itt megadott emailcímemről írtam). Itt a "Hibabejelentés" fórumban is írtam már ki hibákat, ezek terén azóta sincs változás. Tény, hogy elvileg az emailes bejelentést kérik. Szerintem kapsz visszajelzést előbb-utóbb.

Köszi, jó ötletek, kipróbáljuk majd! Őszintén szólva, én még csak nem rég hallottam az előnyadásról, mint a gyerekekkel való fair játékhelyzet megteremtésének módjáról. Sajnos, kicsit későn, mert már igazán szükség erre csak a legkisebbnél van, a nagyobbak felnőttek úgy, hogy sokszor játszottam a bénát, hogy összejöjjön számukra is olyan arányban a győzelem, hogy ne veszítsék kedvüket. Tanulom, hogy egy-egy játéknál, ahol ez szükséges az esélyek kiegyenlítéséhez, hogyan működik. Mostanában pl. sokat amőbázunk, és 3 alkalommal szólhatok, ha elsőre rossz helyre tett, hogy jól nézze meg és tegyen még egyet. Ez teljesen jól működik. De más játékoknál nem mindig fogadja ilyen jól az ötleteimet, van, hogy nem kér belőle akkor sem, ha nagy köztünk a különbség. De egy kicsit elkanyarodtam... meglátjuk, mi lesz a Dixitnél :)

Nem tudom, játszik-e még valaki ezzel a társassal. Nálunk dobogós lenne, ha azt vennénk, hány parti van egy-egy társasunkban. Még úgy is, hogy már pár éve nem került elő. Sokáig a Scrabble mellett ez volt az egyetlen társasunk, amíg el nem kezdődött a gyűjtögetés. Rengeteget játszottunk akár kettesben felnőttek, akár gyerekekkel. Fontos, hogy már bizonyos számfogalommal rendelkezzen a gyermek (10-es számkör flottul menjen oda-vissza), illetve, hogy meg tudjon a kezében tartani 8 kártyalapot úgy, hogy át is látja azokat. Nálunk ez jelentett sokáig problémát, ha nagyon szenvedett a sok laptól, akkor kiterítette maga elé (ennél a játéknál ez még annyira nem is befolyásoló). Annak ellenére, hogy milyen egyszerű a játékmenet, mi nagyon szerettük, hosszú ideig hozzá tartozott az esti rutinunkhoz. Ma már inkább nosztalgikus emlékek fűznek hozzá, de még nem küldeném a süllyesztőbe, talán leporoljuk még valamikor.

Még a karantén ideje alatt játszottunk ezzel rengeteget. Nem rég elővettem, és meglepett milyen állapotban vannak szegény kártyalapok, közel „rongyosra” játszottuk őket 😊Szerintem nagyon jó, izgalmas játék! A cél, hogy 21 értékű lapjaink legyenek a kör végére, ami elsőre nem biztos, hogy nagyon érdekfeszítőnek tűnik, de ez a 21 különféle kombinációkból állhat össze, amihez taktika és állandó (újra)tervezés szükségeltetik. Szerintem egy igazán szuper, végig izgalmat garantáló játék! 3-4 fővel játszottuk, nekem 4-en jobb. Most, hogy nincs már mindig mindenki itthon, ritkán ülünk le 4-en egy-egy játékhoz, ezét is maradt el, sajnos.

Nálunk nem nagyon működik ez a játék, mert egyikőnk sem mestere az elvonatkoztatásnak, kreatív asszociációk kitalálásának a cím adása terén. Eléggé konkrét a gondolkodásunk, így mindenki egyből tudja, melyik kép a feladvány. Ez engem zavar, a gyerekeket nem. Ez azzal is jár ugye, hogy nagyjából egyszerre haladunk. Aki hajlamos lemaradni, az a legkisebb gyermek, szóval, ha ő is játszik, nagyjából borítékolható, hogy ő lesz az utolsó. Még nem gondolkodtam el, hogy működhetne ennél a játéknál az előnyadás, pedig érdemes lenne... Nincs is még hozzá kiegészítőnk, annyit nem játszunk vele, engem nem szippantott be.

Nekem az egyik kedvenc társasom, bár már egyre ritkábban kerül elő. Én többnyire a gyerekeimmel játszom, és sajnos én vagyok az alfa játékos, aki nem tudja visszafogni magát. Ez még a gyerekeket (szerencsére) annyira nem zavarja, inkább én szeretném hagyni, hogy jobban kibontakozhassanak, de nem nagyon sikerül, és a végén én érzem magam rosszul, hogy megint mindenbe beleszóltam, nem hagytam őket kellőképp a helyzetek megoldásán agyalni. Szerintem, akiben meg van ez a késztetés, nem tudja magát nagyon tűrtőztetni, vagy akkor a saját játékélménye rovására megy. Gyerekekkel pedig hatványozottan előjön. Ennek ellenére marad egy örök kedvenc.

Nagyon pontosan összefoglalta saxomusic ennek a játéknak a lényegét. Én is a tanítványaimmal játszom figyelem, reakcióidő fejlesztése céljából. Otthon már nem kerül elő.