• Ismertető
• 2020. nov 4. 14:00
• 3  
• Link másolása
  Megosztás

Combo Color - Színes hétköznapok

A Combo Color a felnőtt színezők társasjáték formába öntött antitézise. A legfontosabb, hogy a végeredmény letörölhető, ezért csak a játék végéig kell szégyenkeznünk, hogy mennyire bénán rajzoltunk, illetve a stressz szintünk nem feltétlenül fog csökkenni – főleg akkor nem, ha a rivális játékosok egyetlen filctollvonással keresztülhúzzák a tervünket.

Néhány éve robbanásszerűen lepték el a könyvesboltok polcait az úgynevezett meditatív színezők, vagy a kissé félreérthető nevű „felnőtt színezők”. A lényegük, hogy mesefiguráktól mentes, egészen hétköznapi ábrák meditatív besatírozásától majd jól csökken a stressz szintünk... kivéve ha nem húzzuk föl magunkat azon, hogy már negyedszerre mentünk ki a vonalból, esetleg azon, hogy a nagy lelki nyugalom közben olyan erősen nyomtuk a ceruzát a lapra, hogy beletört a hegye. Az igazi arculcsapás akkor jön, amikor a nagy mű elkészülte után fölnézünk a netre, hogy vajon másnak hogy sikerült a kép, és tudatosul bennünk, hogy bizony még a színezést is tudja valaki olyan szinten űzni, ami nekünk soha nem fog sikerülni.

A Combo Colorban minden játékos választ egy színt, aztán sorban mindenki besatíroz egy olyan mezőt, amire nyíl mutat, vagy egy olyat, ami szomszédos egy olyan mezővel, amit már beszíneztek. Ha betelt a tábla, összeszámoljuk a pontokat, amiket a beszínezett mezők után kapunk.

...és hát: ennyi. Nincsenek tokenek, nincs eseménypakli, amiből húzni kell, nincsenek egyedi képességek. Rajztáblák vannak, meg a filctollak, mégis sikerült ezekből agyalós és főleg fordulatos játékmenetet kotyvasztani.

Összesen hat „univerzum” van a a játékban, mindegyikhez tartozik hat, egyre nehezedő kaland. Ez lényegében harminchat, különböző nehézségű pályát jelent a letörölhető táblákon, tematika szerint hatosával csomagolva. Van fánkfesztivál, tokiói kardozás óriásrobotokkal, de még egy hétköznapi-munkábajárós univerzum is. Az első szintek valóban rém egyszerűek, a tapasztalt gamerek számára még kicsit primitívnek is hathatnak. Egyszerűen csak vannak egy- és kétpontos mezők, és ennyi. Utána viszont folyamatosan jönnek az új szabályok és az új pontszerzési lehetőségek, és elkezd bonyolódni a helyzet. Lesznek olyan mezők, amiket össze kell kötni a másikkal, hogy pontot termeljenek – itt már megjelenik az akadályozás mint a későbbi szintek fontos eleme.

Vannak olyan helyek, amiket minél jobban körbe kell keríteni, hogy pontot termeljenek. De vajon megéri-e ezekért harcolni, ha van körülöttük mínusz pontos mező is? Hány pontot érdemes átengedni az ellenfélnek, ha ezért cserébe el tudom vágni az egész táblát eláztató színes pocsolyáját? Sokféle kérdés felmerül a játékban, de a legfontosabb: mit fog lépni az ellenfél.

Ez a Combo Color legfontosabb kérdése és valószínűleg ezért fog csalódást okozni azoknak, akik egyszerű zen-színezőként tekintenek rá. A jól akarunk játszani, akkor nem csak azt kell kiszámolni minden lépés előtt, hogy mi mennyi pontot szerezhetünk, hanem, hogy mennyi pontot hozna az ellenfélnek, ha szabadon hagynánk az adott mezőt. Ha analízis-paralízisre hajlamos egyénekkel ülünk le játszani, akkor ez erősen megdobhatja a holtidőt. Ahogy az is, ha valaki minden egyes mezőt milliméter pontossággal akar kiszínezni, esetleg még javítgatja is azokat a részeket, amikbe a többiek belemásztak.

"Ez egyébként kiváló példa arra, amikor két olyan ember találkozik, akik eltérő célból ülnek le játszani."

Több ellenfél egyben több számolással jár, ami azt is jelenti, hogy a Combo Color nehézsége a játékosok számával egyenes arányban növekszik. Az élvezhetőség már más kérdés. Én itt a BGG által is javasolt középértékkel értek egyet, ami három fő. Ketten játszva kifejezetten kevés konfliktushelyzet alakul ki, mindenkinek lesz lehetősége építkezni, és csak pár ponton fog múlni a győzelem. Ha viszont négyen ültök le elé, akkor saját magadon kívül még egyszerre három másik játékos lépéseit kell figyelned. Nem lesz tőle élvezhetetlen a játék, de inkább a tapasztalt játékosoknak fog élményt nyújtani. A három játékos az arany középút. A játék egyébként azt javasolja, hogy a nehezebb szinteknek legalább hárman üljetek neki.

Szimpatikus húzás, hogy a rajzolgatást igénylő játékok mostanában már letörölhető táblával és filctollakkal jelennek meg, kiküszöbölve ezzel a papírtömbök végességét. A Combo Color dobozába négy filctollat pakoltak, melyek mindegyike kellemesen élénk színnel fogja be a táblát. A letörölhetőséggel nem volt gond, még egy nap után is gond nélkül leszedte a kis szivacs a foltokat.

Az óriási, kihajtogatható szabály nagy részét a kalandokhoz írt hangulatkeltő szöveg foglalja el. Érdemes két játék között egy kicsit nézegetni a pályák hátterét, amik a holvanwaldós firkálgatástól a színes fantasyn át a szürreálisig sokféle stílust felvonultatnak. A hat világon három híres grafikus és egy indiai művészeti stúdió dolgozott, olyan referenciákkal a hátuk mögött, mint az Ubisoft.

A Combo Color remek, családi játék, egyedi mechanikával és azzal a különleges képességgel, hogy több réteget is tud egyszerre szórakoztatni. A első pályákon kezdők és a fiatalabbak gyakorolhatják a színezést, a magasabb szinteken pedig a tapasztalt játékosok eshetnek egymásnak. Ha pedig mindenki ráérzett az ízére, össze lehet csapni egy hatfordulós bajnokságban!